Józsiszálló

Minden kezdet nehéz – még Londonban is

Erika és utazótársa, Ádám délelőtt 10 körül érkeznek meg a kelet-londoni Stratford pezsgő, bár kissé szegényes vásárlóutcáihoz közeli buszpályaudvarra. 2005 lévén, még nem áll a későbbi, csúcsminőségben felépített Westfield, amelybe azóta tízezrével áramlanak a szintén keleti fekvésű Enfield és East Ham bangladesi, pakisztáni háziasszonyai a babakocsi mellett sétáló két-három gyerekkel. Gyakori vásárlók még a kijjebb, keletebbre elterülő Dagenham és Essex megye szőkés angol munkáscsaládjai, húsz körüli lányok, akik sorra végigjárják az üzletek illatos pipereboltjait, leértékelt fehérneműkészletét és a plázák folyosóján elszórtan vendégeket fogadó szolgáltatószigeteket, ahol francia-arab vagy izraeli utazómunkások mutatják be a puha kézkrémeket és a hatékony szemöldök-kezelést.

Erika Ádámot választotta útitársul, mert élettársa úgy döntött, Budapesten marad és megpróbál galériai munkája mellett múzeumi kurátori megbízások közelébe is kerülni. Korábban közös albérletüket azután egyedül a férfi, András tartja fenn majd, és ide tér majd vissza Erika is, természetesen, amikor sikerül újra buszjáratot foglalnia Magyarországra.

Most Ádámmal közösen cipelik a súlyos válltáskákat, megtömve tíz váltásnyi ruhával, cipőkkel, előre gondolva a télre és a szeles angol őszre is. A londoniaknak nem, nekik viszont szokatlan élmény a körülöttük és feléjük áramló utcai sokaság, a mindenki felé láthatóan toleráns, azonban ugyanannyira közömbös angol és külföldi arcok: a sokgyerekes nigériai családok, ahol az asszonyok mintás ruhában, istentiszteletre felöltözve vezetik masnis gyerekeiket a McDonald’s felé, valamint a befont hajú, gyakran aranyfogas karibiak vagy félvérek. Ugyanitt tipegnek a szürke átmeneti kabátot viselő, kék-kardigános angol nénik, akik nemrég tanulták meg kezelni a nyomógombos Nokia- telefont. Túlsúlyos angol tizenévesek, akik beszédét szinte érthetetlenné változtatja a köztük szokványos kiejtés, a ’t’ és h-hangok teljes mellőzése, a kihagyott szótagok és a szlengben megszokott ’innit’ és ’yeah’ kérdések folyamatos ismételgetése.

Erika magával hozta jólismert ’Kevés szóval angolul’ könyvét, Ádám pedig két, zsebben is hordozható szótárat, amelyet a válltáska oldalzsebébe készített be, hátha kell a jegyvételnél. Bálint nyelvtudása elég volt ahhoz, hogy szórólapozó munkát kapjon otthon, a Várban, Erika pedig már egy éve tanul angolul és néha tud kérdéseket is feltenni  ’Do you-t’  illetve ’Are you-t’ beszúrva. Ádámtól reméli, segít majd neki megvenni a napijegyet vagy megkérdezni, merre van a hallomásból ismert, emailekben is megemlített magyar panzió.

Tovább gyalogolnak, a bevásárló-központ és a metrólejáratok lépcsőin, aluljáróin áthaladva, rácsodálkozva a szokatlan, de érthető kiírásokra, sokféle elnevezésre: ’To Enfield this way’, ’No rubbish’, ’Walthamstow Central’. London más, Budapest után mégis érthető, átélhető: sokféle ember munka, család, átutazás miatt sereglik egybe, él szorosan egymás mellett, és ahol lehet, szűk közösségekbe tömörülnek.

Erikáék az Iwiw-ről és baráti emailekből tudják, a legelső úticél az észak-londoni Finsbury Parkhoz közeli, nagyjából százéves, ún. Edward-kori ódon, sokemeletes, sokszobás lakóépület, amely sok más hasonló ház között rejtőzik, de egy időben akár negyven frissen érkezett magyarnak ad ideiglenes lakóhelyet. Tízperces bolyongás után kikerülnek a Finsbury Park metróállomás teljességének soklépcsős, sokátszállós útvesztőjéből, ki az utcára, ahol a napnak ebben a szakában még kevesen igyekeznek a helyi nagymecsetbe, bár péntek délelőtt az utcákat ellepik a fehér köntösbe öltözött, afgán vagy törökös fejfedőt viselő apák is sihederek, hogy időben érkezzenek a hétvégi imára.

A keresett magyar házat néhány perc múltán elérik, óriási megkönnyebbülésükre. A Józsiszálló szűkfolyosós, recsegős angol lépcsős, régitapétás, kikoptatott szőnyegpadlós belső tere folyamatos gyűjtőhelye a nemrég érkezett takarítóknak, a volt rendőröknek Debrecen mellől, a zöldre festett szoborembereknek, a gyorsan melegbarátot kereső feketehajú, volt intézetis srácoknak, és a szürke fogat villantó makói közérteslánynak. A helyet mindenki Józsiszállónak hívja. A névadó üzemeltető, kalandokon és viszontagságokon keresztül utazott stoppal Franciaországon keresztül, betevőjéért nap mint nap kidobott McDonald’s adagokért kukázva.

Ádám és Erika bekopognak. A szállásadó család barátságosan nyit ajtót. Körbe vezetik őket a közösen használt konyhán és a hátulról nyíló szűk udvaron keresztül, a kerti kisasztal és székek mellett, ahol Józsi délutánonként családjával uzsonnázik. Elvben már készültek a fogadásukra, de apró bonyodalmak miatt kevesebb az ágy. Öt perc alatt eljutnak a számukra részben előkészített nagyjából tíz négyzetméteres félszobához asztali lámpával, gyereknek vett íróasztallal, ahol kiderül, az amúgy csak barátként utazó férfi-női pár egy ágyban fog aludni, és Erika tíz-húsz centiről fogja érezni, hallani mind a gipszkarton fal túloldalán alvó kőműves férfi horkolását, forgolódását, mind pedig a vele egy paplan alatt pihenő Ádám szuszogását, testmelegét, esetleg merevedését. A huszonöt éves lány itt elbizonytalanodik, hogy jól tette-e, hogy az ELTE magyar-történelem szak elvégzése után kiharcolt plakát- és kiadványszerkesztői asszisztensi állását feladta, hogy külföldön megszerzett nyelvtudással térhessen majd vissza a magyarországi multivilág sokat követelő hadszínterére.

Ezzel meg is kezdődik londoni, angliai munkakeresésük, amely – mint mindenkinél – takarítással, szállodában ágyneműhúzással kezdődik. Szigorú és kíméletlen fiatal női ügyvezetők, illetéktelen férfi felettesek szervezik a munkát nagyobb rálátást próbálva szerezni ügynökségekre, napi beosztásokra, helyettesítésekre, míg az angolul alig tudó magyarok, szlovákok, lengyelek hallgatják a két éve érkezett magyar vagy lengyel supervisornő borzalmas akcentusát, utasításait: – Ván misztéjk, oké bát warnying. Tú misztéjk, dzsob finyish, gudbáj! – Rendben – dadogja vissza Erika – Akkor majd igyekezni fogok. Áj tráj!

*

Erika aznap este is fáradtan rogyott le az ágy szélére. Ádám már aludt, hátat fordított, ahogy mostanában mindig. A sötétben az ablakon túl halk eső kopogott, mintha az egész város szótlanul mosakodna a nap porától. A panzió közös konyhájából felcsapó főtt káposzta- és mosószerillat már nem zavarta – megszokta, mint a korán kelést vagy a késedelmes fizetést.

Az ágy mellett egy félig kinyitott műanyag szatyorban a magyar tanári diplomája lapult, egy szalvétába csavart pogácsa mellett. Mindig azt mondta, nem a végzettség számít, hanem a lehetőség. A lehetőségre jött ki.

Előhúzta a diplomát. Megnézte. Finoman végigsimított az oklevél papírján, a tinta enyhén kék árnyalatú volt, a pecsét vöröses. Egy pillanatig úgy érezte, mindez egy másik élethez tartozik. Aztán lassan visszacsúsztatta a nejlonba.

Nem sírt. Már nem. Csak nézett maga elé, aztán egyszer csak felállt, és feljegyzett valamit egy post-itre:
„Holnap megkérdezem, keresnek-e embert a könyvesboltba.”
Valaki mesélte, hogy ott néha lehet olvasni is. És nem kell gumikesztyű.

Ádám mozdult a takaró alatt, valamit motyogott álmában. Erika visszafeküdt mellé. A testük nem ért össze. Nem is kellett. Már nem volt fontos.

A plafon sarkában egy repedés indult, finom ívben, mintha térkép volna – de Erika most először nem Magyarországot látta benne.

Földes Miklós – Szabó Szilárd

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék