Irigységem rövid története

Egy évtizedes rekordot döntött meg nemrégiben Fehér Iréne egykori matematika- fizika szakos tanár, vers- és dalszövegíró, a Panoráma Világklub társelnöke. A 350 jegyű pí-versével túlszárnyalta Pothurszky Gézát, aki 2015-ben nyerte el ezt a címet. Őt méltattuk novemberben, most viszont az alábbi írásával újra bizonyítja sokoldalúságát profi újságíró barátom feleségeként…

Nyolc éves csitri voltam. Készültünk az alsós jelmezbálra. Lánytestvéreim Lacika körül ténferegtek. Mindenki Őt akarta öltöztetni. Unokatestvérünk mindössze néhány héttel volt fiatalabb nálam, csakhogy szeptemberi születésű, ezért alattam járt eggyel. Kedves, aranyos fiú, nálam sokkal erősebb, de most elhagyta a bátorsága, pontosabban úgy mondanám, hogy hagyta magát. Bezzeg én, a határozott fruska rég kitaláltam már, hogy hegedű cincogtató, cingár cigány fiú leszek. “Ehhez minden rendelkezésemre áll, hagyjanak engem békén!” Már gyantáztam is a hegedűvonó lószőrből készült húzogatóját és próbálgattam vele megszólaltatni a bátyám által már rég kinőtt, az állam alá szakszerűen behelyezett kis hegedűt. Fehér ing, mellény, nadrág már előkészítve. Arcszőrzetem is készülget óvatosan; pont, pont, vesszőcske…. Már csak egy kalapot kell szereznem, ami eltakarja majd szőke hajamat.

Közben nővéreim nagyon találékonynak bizonyultak. Lacikára ráadtak egy sötétbarna harisnyanadrágot, felülre is valami hasonlót húztak. Raffia fonalból szoknyát alkottak, kukoricacsuhéból meg összeeszkábáltak egy melltartófélét. Ekkor már sejtettem, néger lány lesz Lacikából. De hol van ő hozzám? Nézegettem magamat a tükörben és egyre biztosabb voltam benne, hogy én leszek a legjobb. Már maga az ötlet is nagyszerű. Ráadásul a sajátom. Tulajdonképpen már csak a festett bajszomat kellett valakinek kiigazítania, a borosta-szakállam remekre sikerült, a kalap meg már úton. Lacikánál is már csak a festés volt hátra, kirúzsozták vastagra a száját, arcát bemázolták barnára, ki tudja mivel. Szemét körbefestették alaposan. Műszempilla nem lévén, levágták egyforma hosszúra a pilláját. Az utóbbit csak azért gondolom, hogy így történhetett, mert velem ezt megtették, még óvodás koromban, mondván, a babáknak is egyforma hosszúak a pillái.

Bevallom a végeredmény nagyon mutatós lett. Kedvenc unoka tesónk kigöndörített hajjal, raffia szoknyában állt ott a szoba közepén miközben mindenki elragadtatva ugrált körülötte. Nos, én meg magamtól voltam elragadtatva. Elegánsan tartottam a vonót a hegedűn, büszkén forogtam a tükör előtt miközben könyökömet fel-le mozgatva vinnyogó hangot produkáltam. Feltettem a kalapom, hónom alá csaptam a hegedűt és indulhattunk is. 

Alig fértünk be a kultúrházba, de szerencsére elég hamar következett a jelmezesek felvonulása. Nagy kedvvel vonultam végig a többiekkel együtt a zsúfolásig teli színpadon. Egyszer csak ledöbbentem, amikor is hátrafordulva megpillantottam az igazi vetélytársamat. Hatalmas sárkányfeje volt, színes krepp-papír szalagok lógtak rajta körbe, pazar ruhája csak úgy csillogott. Meg kell mondjam, számomra nagyon elviselhetetlenül. Ilyet még nem látott a világ! Ráadásul folyton mozgásban volt, csodáltatta magát. Táncikált is, mikor kivel. Még engem is felkért. De akkorra már teljesen elöntött a sárga irigység. Egyértelművé vált, nem nyerhetek, hisz ez a negyedikes fiú sokkal-sokkal jobb mindenkinél. Tánc közben sem tudtam az egyfejű sárkányt a hangja alapján beazonosítani. A zaj miatt nem is értettem, hogy mit mond. Ezért, vagy “nem tudom miért” itt-ott jól meghúzgáltam a jelmezét. Néhány színes szalagcsíkot észrevétlenül kirángattam a helyéről rontási szándékkal.

A zene abbamarad, az eredményhirdetés van soron. Táncpartnerem, ki tudja miért, felment a színpadra. Mielőtt megszólalt volna levette a gyönyörű óriási fejét. Megsemmisültem a látványtól, majdnem elájultam. Nem tudom mit mondhatott az általam különösen szeretett, mindig mosolygós, aranyos tanár néni. Nem láttam, nem hallottam az eredményhirdetést sem. De nem is érdekelt már engem semmi. Valósággal összeomlottam, legszívesebben látványosan tettem volna ezt, de csak lelkileg volt rá lehetőségem, de annál hatványozottabban. Örökre megszégyenültem magam előtt. A sokk alól, majd csak odahaza tudtam valamelyest kijózanodni, de elfelejteni a történteket soha.

Még az nap, késő este a fülembe jutott az is, hogy “ugye megmondtam, hogy Lacika nyer.” De ez kit érdekelt. Dehogyis voltam én irigy Lacikára. Se rá, se másra soha többé nem irigykedtem én. Nagy nehezen megbékéltem magammal, de ez a szó, “irigység” örökre kitörlődött az érzelemkészletemből… 

Fehér Iréne

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék