Hogyan élem túl írói önmagam

beszélgetés Szakonyi Károly íróval, a szavak művészetéről

A magyar nyelv gyönyörű. Olyan választékos és sokszínű, ami általában meglepi azokat a más anyanyelvű embereket, akik magyarul tanulnak. Talán ez is az oka annak, hogy koránt sem könnyű más nyelvre lefordítani a magyar irodalom alkotásait. Egyszerűen azért, mert számos másik nyelvben nincs ennyi árnyalat, ennyi kifejezés, ennyi szín, ennyi szinonima.

Pedig igencsak megérdemelnék íróink, költőink, hogy a világ sokkal jobban megismerje őket. Ugyanakkor, éppen a nyelvünk sokszínűségének köszönhetően, a más nyelvből magyarra fordított alkotások néha sokkal kifejezőbbek az avatott fordítóknak köszönhetően, mint ahogy az, az eredeti műben olvasható. A nagy klasszikusokat gyakran elismert magyar írók, költők fordították. Olyan rendkívüli tehetségű emberek, akik nem csak magát a fordítást voltak hivatottak elvégezni, hanem hivatásuknál fogva, értettek is a míves beszédhez. Ezért élvezetes fordítások születhettek például Arany János, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső, Illyés Gyula munkájának köszönhetően, amelyek koránt sem csupán tartalmi érthetőséget tettek lehetővé. Az eredetileg is zseniálisan megformált alkotásokat még magasabb, még mívesebb szintre tudták emelni.
Ugyanakkor talán nem túlzás kimondani, hogy a mai kor embere egyre kevesebbet olvas. Az iskolai tanulmányok befejezését követően irodalmi alkotásokat alig. Ezért ma már leginkább színházi előadások keretében találkozhatnak ezekkel a rendkívüli nyelvi bravúrokkal a nézők, vagy archív filmek felvételein keresztül ismerhetik meg azokat a remekműveket, amelyeket magyar nyelven szólaltatnak meg a művészek. Az irodalom egyfajta háttérbe szorulásának következtében azonban a magyar nyelv sokszínűsége, elképesztően kifejező eszköztárának egy része, lassan feledésbe merül. Ehhez természetesen a social média kommunikációs formái, az sms világában fejét felütő, alig azonosítható rövidítések garmadája is jelentősen hozzájárul.
Felmerülhet a kérdés, hogy az irodalom művészete, ebben pedig a kortárs alkotók munkáinak megismerése, a fentiek fényében miként lehetséges? Hogyan élje túl önmagát a kortárs író egy olyan korban, amikor az olvasás, a semmivel nem pótolható, fantáziát és kifejezésmódot egyaránt fejleszteni képes írott irodalmi alkotás szerepe méltatlanul csökken, vagy legalább is háttérbe szorul.

Szakonyi Károly a kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Vele beszélgettem arról, hogyan alakul át a világ? Íróként hogyan látja a mai magyar irodalom és színházművészet helyzetét.


– Mi a nemzetközi siker legnagyobb hátráltatója a magyar irodalom számára?


– Magyar nyelven írni fenséges dolog. Igazi élvezet. Annyi zene, annyi dallam van a nyelvünkben. Olyan sok lehetőség adatik meg a dolgok kifejezésére. Mintha egy zeneművet komponálnánk. Olyanná kell tenni a mondatot, hogy ne is vegyék észre, hogy az mondat. Olyan legyen, mintha maga az élet lenne – ahogy Gelléri Andor fogalmazott Móricz Zsigmond írói kvalitásai kapcsán. Fordítóink jóvoltából a világirodalom jeles alkotásai nem csak megjelennek, de gazdagodnak is a sok szinonimára lehetőséget adó nyelvünkön. Mi befogadjuk a világirodalom remekeit, a világ azonban kevéssé ismeri azt a sokszínűséget, amit a magyar irodalom jelent. Nyelvünk elszigetelt, kevesen beszélik. De ha fordítják is költészetünk javát, más nyelven soha nem tud úgy megszólalni mondjuk Weöres Sándor varázslatos nyelvi világa, mint magyarul. A próza és a dráma talán jobb helyzetben van fordítás tekintetében, mivel a párbeszédek, szituációk átültetése lényegesen könnyebb. A magyar irodalomnak mindezért csak egy kis szelete jelenik meg a világirodalom hatalmas tengerében. Egy-egy alkotás persze áttör a határokon, hogy csak a Sorstalanság Nobel-díját említsem, de Kertész Imre mellett is vannak keresett művek. Ma már nagyobb az érdeklődés irodalmunk iránt. A világ kicsi lett, de azért egy-egy szegletének a társadalmi-politikai „egzotikuma” mindig érdekes, már csak ilyen szempontból is felkelhet irántunk a kíváncsiság.
Különösen igaz ez a 30 évvel ezelőtti, a rendszerváltást megelőző időszakra. Amikor Nyugatot az érdekelte, mi van a vasfüggöny mögött, milyen ott az élet, hogy jelenik meg az a művészetben. Fejes Endre: Rozsdatemető című családregénye ilyen kuriozitás volt tőlünk Nyugatra. Igaz, ettől Fejes Endre – de más megismert író sem- került be a világirodalom számontartott írói közé. Legfeljebb az irodalom tudományával foglalkozó szakemberek ismerik szélesebb körben a magyar irodalom jeles alkotóit. A színművek esetében kicsit jobb a helyzet, hiszen egy-egy színházi előadást esténként több száz néző látja, megszorozva az előadás számmal, ez tekintélyes szám. A hetvenes évektől kezdve egyre inkább fogadták a magyar szerzők darabjait, aminek az a magyarázata, hogy a magyar dráma kilépett a provincializmusból. A saját alkotásaim közül például az Adáshiba volt az, amelyet a több nyelvre történő fordításnak köszönhetően sokan megismerhettek más országokban is.

1. kép Adáshiba, forrás: Szakonyi Károly személyes archívuma

Azt azonban tudni kell, hogy ezek az előadások időlegesek, évadhoz kötöttek, tehát csak azokhoz jutnak el, akik a nevezett időszakban, a színház repertoárjában találkoznak az előadással. Gyakran azonban ekkor sem a szerző neve ragad meg az emberek fejében, hanem maga a darab az, amit jobban megjegyeznek. De nem szabad ezen szomorkodni. Valljuk be, mi sem vagyunk túlságosan jártasok mondjuk a dán, vagy a holland színházi szerzők ismeretében. Vagy például újkori irodalmukban. Mindennek ellenére örvendetes, hogy vannak hazai művek, amelyeket lefordítanak a világ különböző nyelveire. Azonban nem szabad megfeledkezni arról sem, mennyire fontos lenne, hogy itthon, Magyarországon, az emberek megismerjék a magyar szerzők műveit. Olvassák és beszéljenek róla. Színházak játszák a színdarabokat, és teltházas előadások legyenek a magyar szerzők által írt daraboknál is.


– A Kossuth-díj mellett számos díj birtokosa. Többek között József Attila-díj, Gábor Andor-díj, Literatúra-díj, Magyar Művészetért-díj, a Szépirodalmi Figyelő-díj szegélyezi az életútját. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje is gazdagítja a sort. 2011-ben pedig a Prima Primissima díj koronázta meg a számos elismerést. Ezek kiváló visszaigazolásai annak, hogy egy nagyon gazdag életút áll Ön mögött. Ennek alapján elmondható, hogy magyar sikert biztosan aratott az évek során.


– Mindig sokat dolgoztam, és volt is rá mód. Adódtak műhelyek, például a TV vagy a Rádió, a különböző sajtóorgánumok és így tovább. Ez mostanában csökkent. Lényegében megszűntek a tv játékok, nincs Rádiószínház, a napilapok nem hoznak szépirodalmat. A színházi élet is változott. De nincs okom panaszra, hosszú életemből hat évtizedet az irodalomban, az irodalomnak éltem. Azt remélem, az alkotásaim érdekelték az embereket. Egyik kedves darabom, az Életem, Zsóka. 1963-ban mutatták be Budapesten. Ezt a művet úgy fogadták, mint a kor kérdéseinek egyik jellemzőjét. A 60-as években a filmek voltak fellendülőben. Kiteljesedni az irodalomban és a színházban inkább a 70-es években lehetett. Olyan darabok jöttek létre, amik kiléptek a provinciális keretből. Egyfajta szellemi konszolidáció alakult ki a korábbi időszakhoz képest. Az írók, szerzők, kicsit szabadabban kezdtek megnyilvánulni. Voltak sorskérdéseket feszegető drámák is, például Illyés Gyula, Németh László darabjai. Ezek persze megint nem kerültek a nemzetközi irodalom fókuszába, mivel ezek sokkal inkább minket érdeklő és érintő művek. Számunkra azonban igen fontos, jelentős alkotások. Ahogy Katona József, vagy Madách Imre drámái is.

1. video: Adáshiba (forrás: tahitothlaszlo.hu)

– Művei közül az egyik legismertebb az Adáshiba, ami 1970-ben született. Azt hiszem mondanivalójában kortalan, így ma épp úgy érvényes, mint a megszületése idején. Számos színház repertoárjában szerepelt a darab az elmúlt 50 évben, sőt nemsokára Pécsett is színre kerül. A világ több országában játszották. Mi volt a jelentősége a darabnak?


– 1970. május 20-án mutatták be a Vígszínház kamarájában, a Pesti Színházban. De 1971. februárjában, tehát csak néhány hónappal később, Helsinkiben debütált a darab. Ez nem volt megszokott dolog akkor tájt. Kíváncsi voltam, hogyan fogják Finnországban érteni a Kelet-Európai sajátosságokat? Meglepetésemre ugyan úgy fogadták, mint Pesten. Változtatás nélkül került színre, és a nézők fantasztikusan értették a mondanivalót. Ugyanazt a hatást váltotta ki, mint itthon, a magyar nézők esetében. Pedig ott ismeretlen volt, hogy például nincs telefon. A többi magyar sajátosság sem volt ismert a számukra. Azonban az, hogy az emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz, miként viselkednek bizonyos helyzetekben egymással, számukra is egyértelmű volt. A Krisztus figura megjelenése sem okozott problémát. Oroszországban viszont 1974. előtt csak úgy lehetett volna játszani, ha kimarad belőle Krisztus személye. Ebbe természetesen nem egyeztem bele. Később azonban született egy olyan fordítás, amit elfogadtam. 14 színház tűzte műsorra. Természetesen a megírt mű teljességében, kihagyások nélkül.


– Hogy került bele Jézus a darabba?


– A Holdraszállás az egyik csoda a darabban. Amiben pont úgy nem hisznek a szereplők, mint amennyire a jézusi jelenlétben, csodatételben sem hisznek. Jézus archetípusként szerepel. Nem kell megmagyarázni, hogy kicsoda. A mi generációnk vallási nevelést is kapott. Aztán egy olyan korszakban nőttünk fel, ahol a vallás teljesen más nézőpontot jelentett. Számomra Jézus nem elsősorban Isten fia. Hanem egy olyan személy, egy olyan ember, aki egy világvallás alapjait tette le, egy szeretetvallást hozott létre, ami több mint 2000 éve fennmaradt. Ez önmagában nevezhető csodának. Ez az aspektus számomra a fontosabb, ami megjelenik a darabban is. Szeretem a tanításait. Egybevág az érzelmi világommal. Jézust művésznek tartom, a szeretetet alkotta meg, és éppen olyan hívő és kételkedő, mint egy művész. A darabban ilyennek ábrázoltam.

– Íróként van valami munkarendje? Hogyan születnek a művek?


– Másként írtam fiatalon, és másként dolgozom manapság. Az írás tekintetében nem voltam helyhez kötött. Bárhol tudtam írni, ahol technikai értelemben ez lehetséges volt. Amikor albérletekben laktunk, akkor a Rákóczi úti Marika presszó volt a törzshelyem. Reggel 9-től folyt ott a munka. Egy kávé és egy szóda mellett. Persze a presszóban kézzel írtam, amit később le kellett még gépelni. Így jött létre a letisztázott, végleges verzió. Más is ott alkotott. Fejes Endre például néhány asztalra tőlem írta a Rozsdatemetőt. Délután 3 óra körül jöttek a kollégák is. Akkor már inkább beszélgettünk. De a délelőtt tökéletes volt az írói munkához. Írógépbe inkább a darabokat írtam, mert a dialógusokat úgy jobban tudtam követni. Amikor a számítógép átvette az írógép szerepét, először nagyon szokatlan volt. Aztán rájöttem, hogy mennyi előnye van annak, hogy a számítógépen nagyon könnyű változtatni. Törölni, módosítani, korábbi verziókat megtartani. Néha túl jól sikerült törölnöm, és az anyag elveszett. Technikai értelemben még mindig vannak hiányosságok az ismereteimben, de írógépként már remekül tudom használni. Az írást persze nem szabad úgy elképzelni, mint a szalag melletti munkát. Van, hogy valamit kicsit félreteszek. Nem minden nap dolgozom ugyan azon a témán. Ahogy megérik a gondolat, úgy fűződnek tovább a történet szálai.

– A téma választást mi befolyásolja? Volt olyan, ami nem jelenhetett meg?


– Engem nem nagyon befolyásolt, hogy megjelenik-e az adott téma. Írtam, amit fontosnak tartottam. Az Életem, Zsóka című darab próbái már mentek a színházban, amikor szóltak, hogy a Minisztérium leállította a próbákat. Az indok az volt, hogy a funkcionáriust játszó szereplő a darabban nem lehet öngyilkos, mert ilyen nem történhet meg. Végül is egy héttel később mégis folytatódhatott a munka, mert a főszereplők, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, és maga a színház is kiállt a darab mellett. A víz alatti világ című novellám, a gát miatt víz alá kerül Ade Kále szigete. Jártam ott, megihletett. Egy magyar mérnök házaspárt kalauzolgat az építkezésnél egy román mérnők. Az asszonynak szimpatikus, meg aztán izgatja a helyzet, hogy a házak, az utcák víz alá kerülnek. A férj féltékeny lesz a román mérnökre, és azt mondja a feleségének, hogy nem kéne ennyit udvariaskodni. Ezért behívtak a Pártközpontba, hogy mit értek ezen az udvariaskodáson? Hogy mi ennek a politikai jelentése. Persze semmi! De, ugyebár, az éberség! Az Adáshiba pedig zökkenőmentesen átment, Krisztus, mint szereplő jelenléte ellenére is.

2. kép Adáshiba, forrás: Szakonyi Károly személyes archívuma

– Mi vezette el az írói pályához?


– Diák koromban festettem akvarelleket, rajzoltam. Végül is nem lettem képzőművész. Aztán vonzott a színészet, a Színművészeti Főiskolára is jelentkeztem. Verseket, mesét is írtam fiatalon. Apám nagyon sok könyvet vett, imádta a művészeteket. Engem orvosnak szánt. Az egyik barátja író lett. Mindez együttesen valahogy az írói pálya felé sodort. Apám féltett azoktól a kanyaroktól, amik eleinte befolyásolták az életemet, de amikor megjelentek az első művek, onnantól megbékélt az írói ambíciómmal. Az írás fontos lett számomra. Tudtam, hogy ezt kell csinálnom. Abban az értelemben nem lettem „profi” író, hogy bármit, bármikor, bárkinek, megrendelésre írjak. Azt írom meg, ami engem feszít, engem érdekel, nekem fontos. Ugyanakkor valóságos, és a dolgok elevenére tapint. Korábban egészen mások voltak a lehetőségek, mint manapság. Az irodalmi művek, mellett irtunk tárcát az újságokba. Novelláink megjelenhettek a lapok kulturális rovatában, ez minden újságnak volt. Rádiójátékok is születhettek. Tévéjátékok rendszeresen készültek a Televízióban. Én színházi dramaturgként is dolgoztam. Tulajdonképpen sok lábon állhattunk íróként.

A képhez tartozó alt jellemző üres; 3-kép-Szakonyi-Károly-709x1024.jpg a fájlnév
3. kép Szakonyi Károly, forrás: Szakonyi Károly személyes archívuma

– Melyek azok a művek, amikről úgy érzi, mindenképpen meg kellett születniük?


– Ilyen például a Cirkusz című novella, az Ítéletnapig című egyfelvonásos, az Emberi üdvözlet elbeszélés, a Porcelán baba elbeszélés. Ezek nagyon kedvesek a számomra. Összegzik azt, amit gondolok a világról.

– Színházi dramaturgként is évekig dolgozott. Ez a tevékenység, hogy illeszkedik ebbe az életútba?


– Benedek Andrásnak köszönhetően kerültem a Nemzeti Színházba ösztöndíjjal. Amikor ez az időszak letelt, egy kis szünet következett. Azután 1973-ban Miskolcon bemutatták a Hongkongi paróka című színművemet. Illés István ekkor hívott a Színházhoz. Aztán Győrbe kerültem, ahová szintén meghívásra mentem. Lengyel György vitt magával Pécsre, a Nemzeti Színházba, ahol 4 esztendőt töltöttünk. Innen szerződött ő tovább Debrecenbe, ahova szintén vele mentem. A Csokonai Színházban 8 évig dolgoztunk. Igazán otthon éreztem magam a színházi munkában. Fantasztikus 12 évet élhettem meg Lengyel György munkatársaként. Dramaturgként az adott évad kialakításában közreműködhet az ember. A darabok színre vitelét segíti. Ha kortárs szerző művét mutatják be, a dramaturg tartja a kapcsolatot a szerzővel, a szükséges változtatások miatt. Sokoldalú munka.

2.videoé Hongkongi paróka (forrás: YouTube)

– Ebben a megváltozott nézőpontú, keveset olvasó, talán kicsit felületesebb világban mi motiválja?


– Az írót nem a külsőségek jellemzik. Az írás igénye belülről fakad. Ezért minden korszakban érdemes, és kell írni. Meg kell írni az adott kor sajátosságait. Át kell adni az írónak azt, amit megismert. Lehet, hogy nem akkor, mindjárt lesz ennek jelentősége. De az utókor számára fontos tartalom, útmutatás lehet a műveken keresztül felfedezhető kor-rajz. Minden korosztálynak megvan a maga témája, életérzése, amit meg kell írjon. Ez egyfajta történelmi lenyomatot is jelent. Szerintem egyformán igaz ez az irodalomra, színházra és a filmművészetre is. Azt viszont jó lenne kitalálni, hogy a mai emberekhez miként lehet ténylegesen, érdemben eljuttatni az irodalmi és művészeti alkotásokat.

– Az életérzések, az érzelmek kifejezése fontos az író számára. A szerelem, mint érzés, mint az élet fontos része hogyan jelenik meg?


– A felfokozott érzések, a szerelem kihagyhatatlan téma. Maga a Nő szerepe jelentős. A szerelem sokféle lehet. De a legfontosabb talán az, hogy a nők sok tekintetben érzékenyebbek a világra. Az irodalom a nők nélkül nem is lenne fenntartható. Nem véletlen, hogy az írásaimban fontos szerepet játszanak a nők.

– A műveiben misztifikált, kitalált nők szerepelnek, vagy van mindig valós személy a háttérben?

– Mindig van valami valós háttér, igen. Valamilyen emlékből építkezem. Természetesen nem a valós személy szerepel a történeteimben, hanem átdolgozott, megírt szereplő a végeredmény. Nem törekszem arra, hogy az inspiráló magára ismerjen. Nem tagadom, néha előfordul, hogy az illető felismeri magát. Olyan is van, hogy valaki beleképzeli magát egy-egy szereplő személyiségébe, bár koránt sem ő az, akinek a karakteréből építkeztem az adott műben. A cél sokkal inkább az, hogy az olvasó érezze a magáénak a történetben szereplő karaktert. Érdekelje, élvezze a sztorit, a sorsok alakulását. Sok emberhez egyszerre kell szóljon minden alkotás. A figurákba egyébként az írónak is bele kell élnie magát. Nem maradhatunk kívülállóak. Akár férfi, akár női szereplőről van szó a történetben, olyanra kell írni, mintha személyesen ismernénk. Bele kell helyezkedni a személyiségébe, hogy hiteles legyen a megformálás.

3.video: A hatodik napon (forrás: YouTube)


– Volt példakép, író, aki sokat jelentett?


– Igen. Ilyen volt Móricz Zsigmond. Az ő életlátása, írói szemlélete nagyon érdekelt. Mondhatom talán, hogy egyféleképpen minta volt a számomra. Az írói létem kialakulásában ő volt a leg meghatározóbb a magyar írók közül. A másik jelentős író Csehov, akit a drámaírás területén tekintek tanító mesteremnek.

Mit hagy íróként, szerzőként az utókorra?


– Talán azt, amit műveimből leszűr magának a következő olvasó/néző nemzedék. Morális világképet igyekeztem teremteni. A kornak, amiben élek, lenyomatát akarom adni. Természetesen az én világlátásomban. Szavakba öntött megörökítést. Mint a fotós a képekkel. Csak én szavakkal dolgozom. A saját erkölcsi és szellemi értékrendem, ami az irodalom nyelvén megfogalmazva, tartalmazhat általános igazságokat a kor-kép mellett. Ha az utókor bármit is a megért ebből, és a saját értékrendjéhez adalék lehet, akkor nem dolgozom hiába. Az írói munkában az a jó, hogy nincs valós konkurencia harc. Mindenki a maga nézőpontját írhatja meg. Nem tudjuk a témákat „egymás elől” megírni. Ez pedig szabadságot jelent.

Csaba Beatrix

tabs-top
More in Kultúra
A „Győztes vagy!” – szubjektív szemszögből…

Az alábbi írás ugyan kérésemre startolt, merthogy az olvasmányos remekmű alkotóiról csak olyannyira szuperlatívuszokban tudtam volna publikálni, hogy az a...

Close