Hogy nincsenek „polihisztorok”?

Nem igaz a címbeli utalás avagy állítás, márpedig vannak – legalább is szimbolikusan! Ugyanis Karlovitz Kristóf egy olyan sokoldalú zsurnaliszta, akivel nagyon ritkán lehet találkozni a több ezres honi médiában.

Ahogy szakberkekben ismert Pupu néven, a véletlennek köszönhetően rátaláltam a készülő honlapjára, amelynek felvezetőjét Úton vagyok! címmel – minden tekintetben – példaértékűnek tartok. Olyannyira, hogy azt szívesen megosztom olvasóinkkal abban a reményben, hogy mások is követik tiszteletet parancsoló személyiségét…

Húszéves korom óta – tehát már 56 éve – egyfolytában úton vagyok, a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt. Végzettségem (autógépész-mérnök) és munkám (autós, kerékpáros és mezőgazdasági gépész szakújságíró, szakfordító) éppúgy állandó mozgással jár, mint szabadidős kedvteléseim. Az utóbbiak egytől egyig a természetjárás válfajai: gyalogtúrázás, hegymászás, terep-, maratoni- és ultrafutás, kerékpározás országúti versenybringával, montival és fekvőbringával, vízi túrázás kajakkal és kenuval, sízés, lakóhajózás. Állandó az autózás, motoroztam is, és belekóstoltam a sárkányrepülésbe, siklóernyőzésbe.

Közben járom a szellem és a lélek vándorútját. A gyorsan változó technika állandó tanulást kíván, az utóbbi években az agráriummal, a mezőgazdasági gépekkel ismerkedem, alapszinten bele kellett dolgozni magam az informatikába. Feleségemmel egymást segítve eljutottunk a gyerekkori naiv katolikus vallásosságtól a teljes hittelenségig.

Az emberiség hosszú történelmének legszerencsésebb korszakában és egyik legjobb helyén élek, stabil egészséggel, szerencsés sorssal, szép házasságban, szerető családban, barátokkal körülvéve. Azon kiváltságosok közé tartozom, akik jólétre pazarolhatják a Föld évmilliók során kialakult kincseit; akiket irigyelhetnének korábbi királyok, nábobok. Elégedett és boldog ember vagyok, hála tölt el, ugyanakkor átérzem az írástudók felelősségét, igyekszem példát mutatni józan önkorlátozásból, illetve minél szélesebb körben tudatosítani pazarlásunk és egyéni, illetve kollektív esztelenségeink tarthatatlanságát.

Különféle módokon bejártam hazámat, a Magas Tátrát, az Alpokat, a Pireneusokat, sok-sok országot, expedíciókon vettem részt Ázsiában és Afrikában, több száz sajtóúton voltam a Lappföldtől Dél-Afrikáig, Japántól Kaliforniáig, sokat tanultam a világról. Annyi élményben volt részem, hogy több ezer (ezt szó szerint értem!), bármilyen okból szürkébb életre kényszerült ember örülhetne, ha egyet-egyet magáénak tudhatna. Többek között ez indít rendszeres publikálásra – azt szeretném, hogy aki tud, kövessen, aki jobb nálam, múljon felül, akinek nincs rá módja, képzelhesse bele magát.

Szeretnék másokat arra buzdítani, hogy feszegessék, sőt lépjék túl képzelt határaikat, hiszen mindenki többre képes, mint gondolná. Sajnálom, hogy maximalista sportolásom eredményeit általában nem motiválásként fogadják, hanem elkönyvelnek csodabogárként, felmentve magukat a példa követése alól. Ha van kudarc az életemben, ez az.

Elbeszéléseket, esszéket, szatírákat írok, hogy segítsenek eligazodni a lélek útján. Ezeket kezdeti stádiumú honlapomon teszem közzé. Gondolataimat senkire sem tukmálom rá, inkább az a célom, hogy hatásukra elkezdj magad is gondolkodni, vess el készen kapott sablonokat, és juss el a szellemi függetlenségig. Tartozom azért a sok jóért, amit az élettől kaptam – neked adom vissza, Olvasó! Legyünk úton együtt!

Szalay Attila

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék