Győztes vagy…

Az alábbi írás szerzője egy közelmúltban elhunyt barátom felesége (mindketten közismert szociológusok és írók, hiszen több sikeres könyv jelent meg a nevük alatt). Velük kapcsolatban immáron ez a hatodik cikkünk. Nevezetesen dr. Kalamár Hajnalkát meglepte Kabarcz Zoltán örök szerelme gondolatmenete – a logikus egyszerűsége okán. Merthogy a fájdalom megtapasztalására is szüksége van a gyermekeinknek…

Egy kislány keservesen sír az óvodában. Arcát édesanyja ruhájába rejti és keservesen zokog. Fáj neki valami, de nagyon. Társai vádolják azzal, hogy valami elveszett, és ő rejtette el. Eddig tiltakozott, bizonykodott, védekezett, de hiába. Megjegyzem, a gyerekek olyan kegyetlenek tudnak lenni. A tudatlanság gyakran vezet kegyetlenséghez később is, nem csak a gyerekeknél. És a kislány most sír. Az anyján a sor, hogy védje, az meg is tesz mindent, ám a legfontosabb funkció mégiscsak ez: átöleli és szereti.

A szeretet hat. A gyermek megnyugszik, a zokogás sírdogálássá csökken, aztán szipogássá, végül megjelenik valahogy egy mosoly is, és a nap folytatódhat az óvodában – remélhetőleg újabb fájdalmak, további sebek, sérülések nélkül. Ám ezeket a sérüléseket nem lehet megúszni teljesen. Nem állhat ott a szülő mindig, hogy lángpallossal oltalmazza a csemetéjét. És ha nincs ott? Mi történik akkor? Mi történik akkor, ha senki sem látja, hogy fájdalom van, és akár maradandó sérülés keletkezik.

Szülőként vagyunk páran, akik mindent odaadnánk azért, hogy megvédjük a gyermeket. Képesek vagyunk rá? Ugyan! Ces’t la vie – mondja a francia. Ilyen az élet! Tragikus? Koránt sem. Kutatók vizsgálták a siker természetét. S miből fakad? „A sikeres emberrel számtalan más személy osztozik ugyanazon a környezeten, mégiscsak egyikük fog nagyszerű tetteket véghez vinni. Vagyis kell lennie valami egyedinek bennük. … Ez a szikra egy csomó ok miatt kipattanhat, de a legtöbbször a fájdalomból fakad. A siker vágya a múltban megtapasztalt fájdalomban gyökerezik.” (Dean Burnett: A boldog agy)

Vannak gyermekek, akiket szinte mindentől képesek megvédeni a szüleik. Bármi történik, ott vannak. Segítünk vajon ezzel? Jó, ha a gyerek nem tanulja meg, hogyan védje meg magát? Ha áthatolhatatlan pajzs vagyunk? Mikor teszünk jót vele?

Nehéz kérdés, még nehezebb helyesen cselekednünk. Van, hogy a sebeket nem úszhatjuk meg, de tanulhatunk belőle talán. „A siker vágya a múltban megtapasztalt fájdalomban gyökerezik.” Lehet, hogy szükségem van a társaim kegyetlenségére is ahhoz, hogy képes legyek felnőni?

Sz.A.

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék