Gondolatébresztő gondolatok a gondolatról

Elöljáróban leszögezem, hogy nem szívesen használom prózai írásaimban az egyes-szám első személyt, ha az önmagamat jelöli. Ezt a szakmai írások megrögzöttsége adja, ahol nem a felelősség alóli kibújás céljából vagy un. királyi többes nagyképűsége miatt használ az ember többes-szám első személyt, hanem épp az alázat végett, mivel a tudomány bármely eredménye mindig szorosan kötődik számos előző részeredményhez.
A következő töprengéseim rögzítésénél mégsem tudom ezt kikerülni, mert a vizsgálódásom „tárgya” én magam vagyok. Ugyanakkor kénytelen vagyok gyakran általános alanyt használni, amikor az „én” túl erősen hangzana.

*

Amúlt század első évtizedében egy fiatalember a svájci szabadalmi hivatalban a munkája közbeni szabadidejében egyszerűen csak gondolkodott, s gondolatait papírra vetette. Véletlenül sem Einstein eredményeihez hasonlítanám az alábbi eszmefuttatásaimat, csak a módszer hasonlóságát akarom hangsúlyozni. A vizsgálatom tárgya az agyamban lejátszódó folyamat(ok) a gondolat megjelenésétől annak valamilyen rögzítéséig, ide értve az értelmes beszédet is. Éppen ezért ez a dolgozatomat semmiképp nem szánom vitaindítónak, hiszen az általam észlelteket csak én észlelhetem, ezért más által eleve cáfolhatatlanok. A levont következtetéseimre is többé-kevésbé érvényes ez, bár ott már erősebben éreztetheti hatását a szubjektivitás. Mindehhez hozzáteszem, hogy pszihológiát mindössze egy félévet hallgattam, s egyáltalán nem számítok abban szakembernek.

Biztos vagyok benne, hogy szinte minden gondolkodó ember „megcsodálta” már a gondolkodás folyamatát, de talán kevesen jutnak el a csodálaton túl a vizsgálatig, pedig erre minden a rendelkezésre áll.

1/ Könnyen megfigyelhetjük, hogy soha sem csak egy gondolatunk van, hanem szinte számtalan egyszerre. Ezek a gondolatfoszlányaink állandóan változnak, a kül- és belvilágunk hatásaira. A képi gondolatokat/gondolkodást hajlandók vagyunk –jó esetben– mint az állatok alacsonyabb rendű gondolkodásmódját feltételezni, holott igenis nálunk is fokozottan jelen van. Ha körültekintünk környezetünkön, minden gondolatot ébreszt bennünk. Pl. a Nap süt, a ceruzának kitört a hegye, képernyő poros stb. Ezek a gondolatok nem fogalmazódnak szavakká, de általában később visszahívhatók már szavak formájában is, esetleg a kiváltó hatással együtt.

2/ Ugyanakkor már szavak formájában megjelenő gondolatfoszlányok is felvillannak, szinte egymásba vágva, de állandó változásban. Pl. ne felejtsem… rohannom kell a… zöld volt… stb. Ez már egy magasabb szintre sorolható, hisz az emberi beszéd szavai szükségesek hozzá, de nem feltététel az értelmes beszédtudás. Hozzá kell tennem, hogy a fentiek esetében semmiféle ritmust, ütemet, szabályosságot én nem tudok érzékelni. Itt még tényleg szabadon szárnyalnak a gondolatok, néha szinte csodálkozik az ember, hogy „ez hogy jött ide?”, bár a determináció valahol ilyenkor is létezik.
Zárójelben: „Ezek. a gondolatok nem szavakban fogalmazódtak meg bennem. Nagyon ritkán gondolkodom szavakban. Eszembe ötlik egy gondolat, és én igyekszem szavakban kifejezni.” A. Einstein.
Igen, a lángész nem említi, hogy képekben gondolkodna, mert nem igaz. A képi gondolkodásban csak az egyik érzékünk működik közre döntően. Belegondolva minden érzékünk generál gondolatokat, még az a bizonyos hatodik is.

3/ A szavakkal kifejezett gondolatfoszlányok végül mondatokká alakulhatnak. A folyamat e része a vizsgálódásom számára talán a legfontosabb. Ekkor már általában tudatosan kiválasztunk egy gondolatot és igyekszünk a magunk számára pontosabban megfogalmazni, mintegy a továbbgondolásra alkalmassá tenni. Ezt a mondatot nevezem én mondolat-nak, hisz ez a szó –az előéletétől függetlenül– a legjobbnak tűnik ezt a gondolati szinten lévő mondatot megjelölni.
Zárójelben: A nyelvújításunk korában a túlkapások ellen fellépő gúnyirat címét később megpróbálták érvényes szóként legalizálni a tollbamondás eredményeként létrejövő irományt nevezve így. Sikere ismert. (Posztumusz elnézés kérek Kazinczy, Szentgyörgyi, Verseghy és Somogyi uraktól.)

4/ A mondolatot tovább gondolva, részletesebben kifejezve, további mondolatokkal kiegészítve már mondatokban gondolkodunk, amely már beszédként is megjelenhet, annak szabályainak megfelelően, és ha még a vers szabályait is figyelembe tudjuk venni gondolkodásunk során, akár rögtön versként is.
A gondolatok még a gondolkodás, tehát egy kiemelt téma továbbgondolása folyamán is (néha a vezérgondolattól teljesen eltérőnek tűnően) tovább léteznek az 1/-ben leírtak szerint. Közben számos –a processzoroktól kölcsönvett szóval– interrupt-ot utasít- vagy fogad el agyunk. Ezen alapszik a brain storming módszer alkalmazása is.
A gondolatmenetem alátámasztására Petőfi Egy gondolat bánt engemet… c. versét hoznám fel, melyben szinte ponról-pontra, az ’ágyban meghalni’ gondolattól kezdve, végigkövethető az általam vázolt folyamat.

*

A fentieket végiggondolva nem tudom elfogadni a gondolatritmus fogalmát. Idézet a Dr. Kelecsényi László fémjelezte Kulturális enciklopédiából:
„A gondolatritmus: olyan szövegalakzat, amelyben hosszabb szókapcsolatok vagy mondatok, mondatkapcsolatok állnak párhuzamban. A gondolatritmus fő változata a mondatpárhuzam: olyan ritmikus alakzat, amelyben hasonló szerkezetű mondatok követik egymást, és ezeknek a tartalma is hasonló (vagy éppen ellentétes).”
Ha megnézzük, az érzeteim felsorolása kapcsán ez a gondolkodás folyamatának felel meg. Számomra ez mondolatok ritmikus rendbe foglalása, mely sok esetben nem is rendelkezik a ritmus egyetlen ismérvével sem. Ha pl. már írásban rögzítve jelenik meg, az sem biztos, hogy az egyszeri gondolatvitel folyamatában keletkezett, vagy inkább később rendeződött így. Én ezt ütemezett prózaként vagy mondolatritmusként kezelném.
Az un. szabadvers, amely elnevezésnek nagyon erős ellenzője vagyok, az irodalmárok nagy része szerint sem tekinthető versnek,
„A szabad vers XX. századi modern változata (angol nevén “free verse”; úttörője a XIX. századi amerikai Whitman) még kevésbé alkalmaz ritmuselemeket. A szöveg verssorokra tagolódik, egyéb akusztikai jellemzője nincs, legfeljebb a zárlatokban.” (Szintén a fent említett enciklopédiából.)
Tehát semmi a versre jellemző tulajdonsága nincs. Mégha a rímtől el is tekintünk, a ritmus hiánya már –finoman szólva– zavaró, ha versként akarjuk meghatározni. A verssorokra tagolás általában nagyon erőltetett is, bár néha épp ezzel szeretnének valami ütemet legalább láttatni a szerzők. Miért akarják mindenáron versnek nevezni? Szerencsés esetben tördelt prózának lehetne nevezni, amit el is lehetne fogadni. Szintén elfogadható lenne versnek, ha egyéb szabályt használ, ami a prózától megkülönbözteti (pl. akrosztichon). A művelői gyakran hivatkoznak a fentiekben tárgyalt gondolatritmusra, bár a műveikből még az említett enciklopédia meghatározása sem köszön ránk.
Személyesen nem értem, hogy a „szabadverselők” miért ragaszkodnak a megnevezéshez. Ugyanakkor ez versformaként sajnos tág teret nyújt a tehetségteleneknek, hogy költőnek nevezhessék magukat, hisz elég a nagymamának írt levél szövegét széttördelni véletlenszerűen, és pár szó kihagyása után már érzelmeket keltő lírai „költeménnyé” válhat.
És lám! az érzelemkeltésre én vagyok a legjobb példa. (Hi)
Mottó: A gondolat nem szabályozott vagy ütemezett, mindig szabadon csapongó.

Záruba Károly Valér

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék