Fair Play elismerés a dobogó árnyékában

Véget ért az idei év legnagyobb európai Masters-eseménye, az egyhetes (június 1-7) budapesti Európa-bajnokság, amely a Nemzeti Edzésközpontban és további három helyszínen, összesen húsz pályán zajlott, negyven ország több mint 400 versenyzőjével. Az MTSZ, az Európai Tenisz Szövetség és a Szabadidős és Szenior Szövetség munkatársai nagyszerű munkát végeztek. Ennek kapcsán sportbarátként (ugyan inkább asztaliteniszezőként) is érdeklődtem a rangos találkozóról, amelyet az érintett (dr.Szalay Attila) nyilatkozatából – lényegre törően – írom le olvasmányossága/különlegessége okán…

Versenyzőként többnyire a saját élményeimet és tapasztalataimat tudom átadni. Egyrészt
azért, mert ezekről tudok hitelesen beszámolni, másrészt pedig mert amatőrként nem volna ildomos nyilatkozni egy olyan sportágban, amelynek versenyrendszerébe mindössze hat esztendeje kapcsolódtam be.

Ezúttal azonban egy olyan történet esett meg párosunkkal, amely túlmutat a puszta eredményeken, és talán éppen ezért érdemes megörökíteni. Nem egy győztes mérkőzésről, nem egy látványos bravúrról, hanem egy különös leléptetésről, majd egy még különösebb döntésről szól, amely végül sokkal többet jelentett egy továbbjutásnál.

A napi játékrend szerint párosunk a négy versenyhelyszín közül arra kapott beosztást, amely számomra teljesen ismeretlen volt. Külön izgalommal vártam tehát a Szépvölgyi Tenisz Centrumot, hiszen korábban még soha nem jártam ott. A sors ráadásul a hármas pályára szólított bennünket – márpedig a hármas mindig is szerencseszámomnak számított. Minden adott volt tehát egy emlékezetes nap kezdetéhez.

Pontosan érkeztünk, ahogyan azt a versenyszabályzat előírja. Betartottuk a kötelező várakozási időt is, amely lehetőséget biztosít arra az esetre, ha az előttünk kiírt mérkőzés valamilyen okból meghiúsulna. És valóban, a Murphy törvénye ezúttal is működésbe lépett. Az elsőknek kiírt találkozó valamiért nem kezdődött el, így következőként akár mi is pályára léphettünk volna. Csakhogy az ellenfelünk nem érkezett meg időben.

A helyi koordinátor, Árvay Sándor telefonon egyeztetett a verseny igazgatóságával, majd a hosszú várakozás után megszületett a döntés: másfél órás késés miatt az olasz–spanyol párost leléptették. A szabályok világosak voltak, az eljárás egyértelműnek tűnt. A történet azonban itt vett váratlan fordulatot.

Miközben mi már-már tudomásul vettük a különös továbbjutást, egyszer csak megjelent a
hiányzó páros. Tagjai között ott volt egy korábbi ATP tornagyőztes, egykori és mostani
(szenior) világranglista érmes játékos is, aki önmagában tekintélyt parancsoló névnek
számított a mezőnyben . A versenyvezetés a belegyezésünk jóvoltából végül lehetőséget adott a mérkőzés lejátszására, így a találkozó háromórás késéssel ugyan, de elkezdődött.

Ekkor olyan helyzetbe kerültünk, amellyel a profi sportoló is ritkán találkozik. Sőt, a több
évtizedes múlttal rendelkező versenyzők sem tudtak ilyen döntésről – tehát példaértékű az információ! Ragaszkodhattunk volna a szabályok szerinti továbbjutáshoz, hiszen a leléptetés hivatalosan megtörtént. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy élünk a sport lényegével, nem pedig a paragrafusok adta lehetőséggel. Pályára léptünk, és megmérkőztünk azokkal, akik ellen egyébként is játszani érkeztünk.

Az eredmény papírforma lett (6:2 & 6:4 arányban vesztettünk, míg ellenfelünk a döntőt 6:1 & 6:1 arányban megnyerték).Vagyis ha ragaszkodtunk volna a management kizárásához, akkor számukra csak a bronzérem maradt volna. Szóval az esélytelenek nyugalmával küzdöttünk, ellenfelünk pedig érvényesítette nagyobb tudását és rutinját. A vereségünk nem okozott csalódást: sokkal inkább annak örültünk, hogy a pályán dőlt el a továbbjutás kérdése.

A történet különös szépsége csak később rajzolódott ki igazán. Az egyhetes nemzetközi torna során (40 országból több mint 400 induló 533 mérkőzésén) ugyanis mindössze egyetlen kizárás történt – éppen ez az eset. A szervezők és a résztvevők szemében pedig a szabályok merev érvényesítésénél többet ért az a gesztus, hogy nem kívántunk adminisztratív úton előnyt szerezni. Ha létezik a sportban jelképes Fair Play-díj, akkor úgy érzem, azt ezen a napon valóban kiérdemelte a Cséplő-Szalay páros.

A sors ráadásul utólag még igazságosabbá tette a történetet. Ramirezék később
simán/magabiztosan legyőztek másik ágról egy német–olasz párost. Mi ugyan szintén
vereséget szenvedtünk tőlük, de az imént jelzett kedvezőbb gémaránnyal. Ez persze már
csupán statisztikai érdekesség.

A lényeg máshol keresendő. Utólag visszagondolva egyetlen pillanatig sem bántuk meg a
döntésünket. Egyértelmű, hogy a szabályokra hivatkozva a döntőig vezetett volna az utunk, s ezáltal a dobogó második fokára is felállhattunk volna. Ám ott állni úgy, hogy a helyet nem a pályán, hanem egy adminisztratív körülmény révén szereztük meg, aligha jelentett volna valódi örömet.

A sport ugyanis nem csupán eredményekből, helyezésekből és érmekből áll. Néha egy
elveszített mérkőzés többet ér egy megnyertnél. Néha a vereség hordozza magában a
legnagyobb győzelmet. S az igazi/megérdemelt korrekt győztesek nagy meglepetésre a kupát (a csatolt díjat) átadták emléknek. Ez a nap számunkra pontosan ilyen örök emlék marad.

Dr. Kölcsei Tamás

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék