Elindultam hazafelé

A zalai emberek átlagon felül kedvesek, barátságosak és sokoldalúak. Az alábbi szerzőnk is ebből a világból jelentkezik az írásával, aki elindult a szülőfalujába egyet nosztalgiázni, amelyet az idő vasfoga megviselt. Természetesen a helyieknek és a környékbelieknek ismerős a vidék, amelyet ajánlunk olvasóinknak – kikapcsolódás gyanánt…

A völgyben már megjelent a mély őszi köd, ám fönt a páhoki tetőn nyoma sem volt a párának. Az öreg ősz lassan ránehezedett a tájra, lengedezett a szél, s hullottak a fákról a megsárgult levelek. Letekintve, a völgy olyan volt akár egy tó, mintha egy folyó öntötte volna el a lenti vidéket. Csupán a távolabbi sötét domboldal emelkedett ki a fehér színű, sűrű ködből.
Apátiban mély csend volt, az utca üres, csak néhány autó jött velem szemben. Felérve a Konkolyosi tetőre kisütött a nap, az utat ellepte a sok színes falevél. Vörösmező után ismét köd kavargott a völgyben, a látóhatár szélén elmosódva láttam a pogányvári várromot. Az utam Pacsa irányába vezetett. A két, már régen lebontott téglagyár között elkanyarodtam Szentpéterúr felé. Az út melletti, egykor használt gémeskutat régen betemették, sőt a legelőre sem hajtják már ki az állatokat. Emlékeim lassan a felszínre törtek. Beérve a faluba látom, ahogy az idős emberek hazafelé tartanak a reggeli miséről, a gyerekek iskolába igyekeznek vidáman beszélgetve. Gondolataimban valaki lovas kocsival, más gyalog, nyakában a tarisznyával megy a hegyre a szüret utáni pincét kitakarítani, a must forrását ellenőrizni. Látom nagyapámat, az agg Salamon Jánost, ahogy nyakában lógó tarisznyával, benne a súlyos pincekulcs, mellette füstölt szalonna és a szükséges napi kenyere, komótosan indul a pincéjéhez.
A nemesszeri pincét még apósától Oláh Jánostól örökölte. Ő pedig az apjától Oláh Páltól, aki Rádról nősült a faluba, Lukács János családjába. Feleségül vette a csodaszép Katikát, aki édesanyja Garai Katalin után örökölte a nevét. Bizony rohan az idő, generációk sora követi egymást. Tanította őket még Boda Gyula, a helyi kántortanító úr. Emlékeznek ők még Pallini Inkey Kázmér őrnagyra, aki a helyi legényeket csatába vitte híres Buda várának visszafoglalásakor. Vagy még Bottka uraság, a Bánfai birtokos neve is ismerős sokaknak. Baranyai Mihály plébános urat is sokan ismerték, hiszen éppen ő eskette, vagy temette őket. Bizony, még magam is emlékezem Gerő plébános úrra, aki imádkozni tanított.
Őseink felépítették ezt a meseszép falut, gyönyörű templommal, amiben sok püspök bérmált, néha még keresztelt is. Keresztelt itt maga Kopácsy József püspökként, aki később esztergomi érsek, bíboros hercegprímás lett.
Az emlékek egyre tolulnak fel bennem. Számban érzem a nemesszeri hegy levét, az otelló és izabella szőlők friss nedvét, melynek zamata évszázadok alatt sem változott, de lehet, hogy ma már csak az elszáradt tőkék állnak a gazzal benőtt földeken. Nincs ember, aki művelje a hegyi parcellákat, nem terem édes szőlő, nincs vidám szüreti mulatság. Elmúlás, néma csend lengi be a tájat, ahol egykor őseim, nagyapám, apám oly boldogan karózott, metszett, gondozta szőlőjét. Mindent visszavett a természet, fák, bokrok, fű…
Bizony itt megváltozott minden. Utam a temetőbe vezet. Köszönni, emlékezni, gyertyát gyújtani szeretteim emlékére. Megköszönöm nekik a szép gyerekkoromat, az életemet. Imát mondva mély levegőt veszek, szinte megnyugszom itt az elmúlás szomorú, de mégis gyönyörű helyén, csak ennyit tehettem, édes az emlék.
A mai emberek gondosan ápolják őseik emlékét, szépen gondozzák a sírokat. A temetőben mély csend, béke honol, virág mindenhol. Az ide betérőknek emlékezetében felvillan a múlt, az egykori boldog, de tovatűnő világ. De jó is emlékezni mindenre, ami szép volt! Bíznak abban, hogy egyszer majd rájuk is így, szeretettel emlékezik az utókor.

Szálinger István

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék