Egy piarista költő, Bozók Ferenc hitvallása a költészetről

Bozók Ferenc magyar–történelem szakos végzettségű szerzetes, aki kezdetben „civilként” tanított, majd harmincéves korában jelentkezett a Piarista Rendbe. Több piarista iskolában is oktatott, míg végül a Piarista Levéltárban kötött ki. Itt beszélgetünk vele, ahol a levéltárosi (fő)munka mellett sokrétű egyházi tevékenységet folytat: vezeti az iskolai kápolnát, gyóntatja a piarista és patronás diákokat, emellett Budapest több pontján is lelkipásztorkodik. Nem mellesleg verseket ír, sokat és jókat… Erről és költészeti hitvallásáról kérdezzük a már több verseskötetet jegyző szerzőt.

– Alkotásaiban a legmélyebb emberi érzések és a transzcendens tapasztalatok kapnak hangot. Hogyan fér meg egymás mellett a szerzetesi, papi hivatás fegyelmezettsége és a költészet szabadsága?
– A kettő nemhogy nem zárja ki egymást, de valójában ugyanabból a forrásból táplálkozik. A szerzetesi élet és az imádság lényege a befelé fordulás és a csend. A vers pedig nem más, mint a csendből megszülető, sűrített szó. Amikor az ember Isten jelenlétében él, óhatatlanul rácsodálkozik a teremtett világ szépségére, a lélek rezdüléseire és a feszültségekre is. A költészet számomra egyfajta imádság, a kapott talentumok visszaadása.

– Sokan úgy vélik, hogy egy egyházi alkotónak kizárólag szakrális témákról szabadna írnia. Ön viszont bátran nyúl a világi irodalom motívumaihoz, és a lírájában a legprofánabb emberi kérdések – akár a szerelem vagy a hiány – is megjelennek.
– Sík Sándor, a nagy piarista elődöm tanította, hogy ami igazán emberi, az nem lehet idegen az Istentől sem. Nem hiszek a mesterségesen elválasztott „szent” és „profán” dobozokban. Ha egy vers igaz, ha valódi emberi mélységet vagy fájdalmat fejez ki, az már önmagában hordoz egyfajta szakralitást. A szerelem, a magány, az elmúlás gondolata mind-mind az emberi létezés alapkérdései. Egy pap sem egy steril laboratóriumban él, hanem a hús-vér emberek között, osztozva a kétségeikben és a vágyaikban.

– Az interjúiban és az írásaiban is gyakran említi a csendet, mint az alkotás alapfeltételét. Modern, zajos világunkban hogyan lehet megőrizni ezt a belső csendet?
– Ez valóban komoly kihívás, hiszen a külvilág folyamatosan bombáz minket információkkal és ingerekkel. A csendet ma már tudatosan kell választani és védeni. Számomra a rendházi lét, a napi zsolozsma és a magányos séták jelentik a menedéket. A költészetnek éppen az a feladata, hogy megállásra késztesse az olvasót. Egy jó vers olyan, mint egy lélegzetvételnyi szünet a rohanásban: segít, hogy a felszín mögé nézzünk.

– Ön nemcsak alkotja a kortárs irodalmat, hanem esszéíróként és szerkesztőként gondozza a múlt értékeit is – gondoljunk csak a Sík Sándor-életmű kutatására. Miért tartja fontosnak ezt az irodalomtörténeti munkát?
– A jelenünket nem érthetjük meg a gyökereink nélkül. Amikor Sík Sándor színműveit vagy a piarista irodalmi örökséget kutatom, nem poros aktákat lapozgatok, hanem élő párbeszédet folytatok a szellemi őseimmel. Hihetetlenül gazdag az a kulturális és spirituális tőke, amit a piarista rend adott a magyar kultúrának. Kötelességünk ezt felmutatni a ma emberének, mert a klasszikus értékek kapaszkodót jelentenek a bizonytalanságban.

– Ha végignéz eddig megjelent verseskötetein, lát-e valamilyen hangsúlyeltolódást a korai és a legutóbbi művei között? Hogyan változott a hangja az évek során?
– Fiatalabb korában az ember hajlamosabb a formai kísérletezésre, a harsányabb önkifejezésre. Az évek múlásával, a tapasztalatok sűrűsödésével a költészetem – reményeim szerint – letisztultabbá, halkabbá vált. Ma már jobban bízom a kevesebb szó erejében. A hangsúlyok áthelyeződtek a múlandóság elfogadására, a hálaadásra és az apró, hétköznapi csodák megörökítésére. A lényeg azonban változatlan: hűnek lenni a belső hanghoz.

– Tanárként és szerzetesként nap mint nap találkozik a fiatal generációval. Mit tapasztal, van még fogékonyság a mai ifjúságban a költészet, a lírai kifejezésmód iránt?
– Határozottan igen, még ha a forma változik is. Lehet, hogy a mai fiatalok kevesebb vastag kötetet vesznek a kezükbe, de a közösségi médiában, a dalszövegekben vagy a slam poetry formájában nagyon is keresik a ritmust, a metaforákat és a mélyebb kifejezési formákat. Az ember veleszületett igénye, hogy megfogalmazza a kimondhatatlant. Nekünk, idősebbeknek az a feladatunk, hogy hidat képezzünk, és megmutassuk nekik: a klasszikus költészet ugyanolyan húsbavágó kérdésekről beszél, mint amilyeneket ők is átélnek.

Köszönjük az érdekes beszélgetést. Bevallom, internetes lapunk, a Rekreátor Magazin eddigi széles témaválasztékában egy papköltővel (szerzetestanárral) a versekről folytatott beszélgetés egészen új színfoltot jelent. Már csak ezért is megérte a közlés, de főleg a szép gondolatokért.

Kölcsei Tamás

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék