Egy női arc az irodalom tárházából

Egy női arc az irodalom tárházából – Raffai Saroltáról

A modern irodalom gyökerei a 18. századig nyúlnak vissza, és már akkor is találhattunk író nőket, illetve írónőket a szerzők között. A nők szerepvállalása a kulturális életben egyre nőtt. Közéjük sorolható Raffai Sarolta is, aki született Kecelen 1930-ban, és 59 évesen hunyt el 1989-ben Kalocsán. Író, költő, pedagógus, országgyűlési képviselő volt. 

Kalocsán kapott tanári oklevelet 1950-ben. Különböző kis településeken oktatott, így Páhiban, Kecelen, Császártöltésen és Uszódon. Dolgozott könyvtárosként Kalocsán. 1971–1985 között Bács-Kiskun Megye országgyűlési képviselő lett. A hetvenes években a Forrás folyóirat versrovatát vezette. 1975-1980 között az országgyűlés alelnöke volt, közben a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója is volt. 1983-ban nyugdíjba vonult.
1966-tól jelentek meg művei. A népi irodalomhoz sorolták. Hol vannak már azok az emberek, akik a népi (irodalmi) mozgalom alapvetéseit tették. Gondoljunk csak Révai Józsefre, Lukács Györgyre, akik az ötvenes években a marxista ideológiai áramlat keretében új magyar kultúrtörténetet hirdetettek, majdnem azt írtam, hogy alkottak. A paraszti törekvések megszólaltatói lettek. A magyar paraszt nem csak tárgya, hanem alanya is lett az irodalomnak, ahogy akkoriban fogalmazott a kétarcú mozgalomról és róluk Béládi Miklós. Raffai műveit a realisztikus társadalomábrázolás igénye táplálta, publicisztikus hevület fűtötte. A falukutató mozgalom folytatója. Főként női sorsokat ábrázolt. A népi gondolkodás, verselés előzménye neki is Petőfi, Arany, Illyés, Ady, Móricz és Szabó Dezső.
A népi gondolat örökké ott bujkál mindannyiunkban, hátha választ ad a magyar problémákra, amivel elkerülhetjük az illúziós-terveket és a nemzeti amnéziát.
Nincs csak népi és csak urbánus irodalom, mert csak irodalom létezik. Ez olyan, mint a népi demokrácia, az is csak politikusok nyelvében élt, aztán – mint tudjuk – halt el. Csoóri, Németh László, Illyés is ide sorolható, és mindegyik jobban járt, ha a népi és nemzeti szűkítés alól feloldották.
A falusi származás, és ahogy az akkori faluról beszéltek. Ma azt mondanánk, ellenzékiek voltak, akkor úgy fogalmaztunk: elkeserítette őket a falusi Magyarország elmaradottsága. Ma tudom – persze akkor is tudtuk, csak nem mondhattuk ki egyértelműen –, abba a kétségbeejtő helyzetbe születtek bele, amely a paraszti összetartozás nagyszerű hagyományait hatalmi eszközökkel szétverte, szertezüllesztette azt az erkölcsi erőt, amely ezredéven át fenntartotta a nemzetet. Az előttük járó nemzedék, mestereik, Juhász Ferenc és Nagy László költészetében ez a drámai folyamat visszhangzott a maga tragikus drámai sűrítettségével. A Hetek már kész helyzettel szembesültek, Ágh István metaforájával: az újkori várrommal. A kritika bemutatta őket, legveszélyesebbnek nyilvánított verseiket óvatos apológiával szalonképessé tette, de a két folyóirat szabadon engedte felszólalásaikat. Legjobb, legemlékezetesebb verseiket a hatvanas évek közepén írták: az úgynevezett konszolidáció éveinek ellenállását ezekből a verspublikációkból lehetne történetileg visszakeresni. Fénykoruk a csehszlovákiai intervenció utáni időkig tarthatott, ami ezt követte, az egy egyetemesebb európai ellenállásba torkollott, akkortól már a baloldal általános válsága számítódhat. Ezt követően a Hetek baráti együttessé alakult, és különböző csoportosulásokba kapcsolódva élte tovább életét. 1985-ben látott napvilágot a Hetek antológiája Az ének megmarad címmel. Az alkotócsoport tagjai: Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon voltak.
Ahogy az irodalomtörténészek mondják: a Hetek költői a hatvanas évek végén léptek fel, költői csoportként. Közös jellemzőjük az irodalomszámos vonásában érintkező vagy azonos világképet, ízlést, arculatot megjelenítő költői látásmód, érzésvilág. A miskolci Napjaink és a budapesti Új Írás folyóiratok körül ekkor csoportosultak az induló poéták lazább alkotói közösséggé. Az Új Írás és a Napjaink 1967-es költészet napi rovatai szinte rakétaként lőtték fel közösségüket, tették csoportként is közismertté s egy azonos szellemi szerveződés hálózatában meghatározhatóvá nevüket
Későbbi korai összeomlása is ebből következett. Az író tudata mindvégig az ellenzékiséget érlelte önmagában. Közben közéleti funkciói – képviselőség, parlamenti alelnökség, múzeumi főigazgatóság – megterhelték lelkiismeretét – ahogy Kabdebó Lóránt fogalmazott róla napjainkban kritikusan. A hatalomról mindig úgy beszélt, hogy azok. De nem vette észre, hogy már ő is azok közé tartozik. Ez a tudatbeli kettősség egészségét is felőrölte. Későn, súlyos betegen vonta le csak a következtetéseket. Szimbolikusan a varsói puccs másnapján, amikor kiszavazták az írószövetség választmányából. Ekkor megszakított minden közösséget a hatalommal, de erejéből már csak annyira tellett, hogy visszavonultan készüljön fel betegsége végkifejletére. Tragikus sorsa ellenére az utókornak észre kell vennie, hogy az általa megfogalmazott visszásságok, egyesek szerint jajkiáltások, nemcsak történelmi tettként értékelhetők, hanem poétikai értékként. Ezt kívánja gazdagítani az általam leírt néhány sor is.
Kezdjük néhány prózai munkájával. A Megtartó szerelem című írása is bizonyítja Raffai Sarolta érzékenységé a társadalmi kérdések iránt. Szenvedélyes vágy élt benne, hogy a korszakváltó világ alakította embersors lelki rétegződéseit megismerhesse. Ebben a regényében egy fiatal lány magára találásának, helytállásának történetét mondja el. Az életben még csak tapogatózó, de oly sokszor útvesztéssel fenyegetett Solymár Veronika a regény hőse. Mondhatjuk hátrányos helyzetű fiatal lánynak, de nevezhetjük ifjú forradalmárnak is, aki a fizikai és lelki visszahúzó erők ellenére is kiharcolja köz- és magánéletének egyensúly-biztosító kereteit. Igaz, hogy gyötrelmek árán kell lemondania az anyai szeretetről, igaz, hogy ösztöne megfékezésével kell lemondania az elvakult, nagy szerelemről, de a hazatalálás biztonságos útjait végül megtalálja.
A Jöhetsz holnap is című regénye egy harmincnyolc éves asszony házasságának, lelki válságának története. Gál Tiborné tizennyolc évvel ezelőtt ment férjhez egy néprajzos-muzeológushoz, aki azóta múzeumigazgató lett, sikeres ember, s feleségét valamint tizenhat éves lányát (akit kollégiumban neveltet, mert az asszonyra nem meri rábízni) a legnagyobb jóléthez juttatta. Az elkényeztetett, minden luxust élvező asszony abba a férfiba szerelmes, akit tizennyolc évvel ezelőtt disszidálási kísérlet és műkincsek ellopásának gyanúja miatt börtönbüntetésre ítéltek, és azóta nem találkozott vele. Kamaszlányától is teljesen elidegenedett, szinte gyűlöli a kislányt, aki őt semmibe veszi, lenézi, csak apját imádja. Az asszony a közéletben sem tudja kiteljesíteni magát: van ugyan állása a múzeumban, de ott nem dolgozik, férje helyette írja az évi jelentéseket, szakcikkeihez anyagot gyűjt. Nem marad más hátra, mint száguldó autózás, aztán otthon az esténkénti magányos ivás. A regény jelenideje néhány nap drámai sűrítésű eseménysora: a férj külföldön van, s váratlanul megjelenik a régi szerető. Az asszony először tiltakozik a közeledés ellen, aztán behívja magához a luxuslakásba. Tőle tudja meg, hogy eddig hazugságban élt: férje – hogy őt megszerezze – ártatlanul juttatta börtönbe szerelmesét. Hiába szeretné újrakezdeni az életét, már minden késő: a férfi csak hajnalban vallja be, hogy felesége és két gyermeke van, akiktől nem tud elszakadni. A regény végső soron a gyáva, megalkuvó életből való kitörés lehetetlenségét példázza fordulatos, érdekes történetben.
Az Egyszál magam belerobbant etikai lázadásával a korabeli langyvizű közérzetbe. Amikor minden személyes válságot, hatalmi erőszakot az erőltetett nyugalom álarcával próbálták elfedni, Raffai könyve belesikoltott ebbe a csendbe. Drámai erővel mondta ki: hazug a látszat, nyugtalan a nyugalom. Hatása olyan átütő erejű lett, hogy nem lehetett az író személyét sem megkerülni.
Raffai Sarolta versei – főként az anyaság, sőt a szülés folyamatának leírásával – egyedi színként simult ebbe a csoportos életmódvizsgálatba. Versei mellett neki sikerült regénnyel is országos ismertségre szert tennie.
Raffai par excellence lírai költő, a versírás gyönyörűségének érzése hatja át írásait. Az a fajta, aki úgy gondolja, hogy versei érzelmileg is legyenek befogadhatók. Álljon itt példaként a következő verse:

Könyörgés

Egy tenyérből másikba. Billeg
le-fel a fél világ velem.
Hát méregess – óvjál te jobban,
mint magam megőrizhetem.
Tenyeredből a tenyeredbe –
alig érinthet bármi más.
Ha senki, te tarthatnál vissza
egységbe zártan, így vigyázz,
így félj, ítélj, emberré rendezz:
széthulltam volna védtelen.
Maradj meg, óvj annál is jobban,
mint magam megőrizhetem.

Erős nyelvi érzék, a képalkotó fantázia jellemzi. Nála a világ már nem mozdulatlan idill, hanem változó és ellentmondásokkal terhes valóság, amelyben a diszharmónia állandóan jelen van. Leírt szavai mögött titkos történetek bújnak meg. Az életben számára nem megérkezés a fontos, hanem maga a harc, a küzdelem, a kiállás az esetleg elérhető eszményekért.

Fénylő csöndben

Mindent elmondunk volna már?
Egymást kutatni szavunk nincsen,
hang, hogy magához menekítsen –
nézlek. Hallgat a szád, s a szám.

Számolgatsz kurta éveket.
Voltál barátom, ellenségem.
Szivárványhíd támad az égen
bámulni tündöklésedet –

bámulni tündöklésemet
szívben, szavakban, kézmelegben.
A csoda-híd fent rezzenetlen –
s a csönd itt egyre fényesebb.

Verseinek fő motívuma az ember és a világ kapcsolatának a vizsgálata. A társadalomban élő ember sok ezer éves múlttal megerősített szellem, ugyanakkor egyszeri és megismételhetetlen, mulandó és életében is magánnyal fenyegetett személyiség.

Méltatlan hitvallás

Ki mondja meg, miért nagyvonalúbb
egy esetleges félpohár konyak
valami fülledt, vaksi kávéházban,
mint észrevétlen, csöndes életünk,
normál méretre szabott két szobánk
délnyugati fekvéssel. Esküszöm,
nem rajtam múlott: több száz éve már,
vagy ezer – ugyan honnan sejteném,
mióta bámulnak az ablakok
lehetőleg egyfolytában a napra?

A kisszerűség béklyóba fogott.
Ez már igaz, úgyszólván bizonyos,
nem nagyjaink látványos, vagy titkolt
marakodása, békélése izgat:
mindig a bolyban megrekedt parányé.
Kis harapások, kis tülekedések,
kicsi szerelmek, csak egy sorsra szólók,
apró magunkra-döbbenéseink,
akármiféle jel egy ismert arcon,
új gondolatot, érzést sejtető.
S az eredete legyen elesettség,
vagy erő: mindegy – bennünk alakult!

Hát tudom: bármi döntő ok lehet.
Egy ferde szó, az ajtó törött zára,
egy pontatlanul érkező levél;
kisszerű okok. S apró emberek
szédelegnek, vagy tűrnek talpon állva.
Ha ezt meglesni méltatlan öröm:
bizony fütyülök minden méltóságra!

Alázatosan

Valami nyirkos fényesség lapul
a pillák csélcsap eresztékein:
édes-keserves órák széthullásán
derengenek át régi vétkeim.

Sodortatás emléke bizsereg
ujjhegyen, bőrön, szívben jólesőn,
s a perc nem áll meg
– régi széptevőm –
de meg nem állna:
sorsa, im, betelt.

Betelt sorsom is. Csitul az öröm.
S bár sziklán ülök: kihülő kövön,
mert vélem már igencsak szórt a fény.

A kudarcért is így dolgoztam én.
Éppen mint mások: alázatosan.

A következőig uram-istenem
ha engeded – elviselem magam –
bármily gyötrelem alázatosan.

Hagyjátok hinnem

Hogy elkezdődik: bennünk, velünk
általunk is nő szakadatlan.
Habja zubogva kicsapódik
nevetésben és sikolyokban,

gödörbe zúdul hömpölyögve
egyengetni lemaradt árkot –
mélyén, felszínén, lényegében
pamacsos fürtök s vad husángok.

Tudom: mindennek előzménye,
következménye, oka is van,
összefüggés szétzilált s újra
eggyéfogózó útjainkban,

tudom. Mégis, hagyjátok hinnem:
csoda az élet s az marad,
csoda, hogy teremtő erőként
bensőmben hordtam, mint a vak,

csoda, hogy lettem s úgy fogózom
önnön testembe boldogan,
míg hinni tudok csak a létben:
nem hagyom elveszni magam.

Verseiben az emberiség üdvéért mond imákat, és az egyén személyiségének állapotát kutatja. Az élet- és halálelv szétszakíthatatlan, megváltoztathatatlan igazság, amellyel minden kornak szembe kell néznie. Nem keresett vátesz szerepet, de közéleti költőtípus volt. Hol leíró önéletrajzi elemeket találunk nála, hol fényképszerű leírásokat, de mindvégig tartózkodik attól, hogy kitörjön önmaga világából, gondolati köréből.

Műfaji szempontból sokoldalú életműve egyértelmű. Nem nevezhető népies költőnek, legfeljebb e hagyományt folytató alkotónak. Azt tekintette elsődleges feladatának, hogy felmutassa a parasztságot, a munkásokat és azok rétegeit, láttassa sorsukat a második világháború utáni évtizedekben. Az örökké vesztesek, a szegények, az elesettek sorsának vált irodalmi megörökítőjévé. Írásaival ő is helyet talált magának a magyar irodalomban, egy olyan kor érzéseit fejezte ki, amelyben elérkező igazságosság és béke bekövetkeztét kellett hinni. Fontos időszaka volt a XX. század Magyarországának. Máig feltáratlan teljes valóságában, és máig megosztja az embereket. Van, aki nosztalgiát érez iránta, van, aki vad haraggal beszél róla. Az ezeket bemutató művek sorsunk részei. Ezért mondhatjuk Vasy Gézával, hogy az irodalom az emberiség emlékezetének leggazdagabb tárháza, mindannyiunk számára kiapadhatatlan forrás.

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék