Egy nő vagyok Kelet-Európából…

Rossz angolsággal mondtam ezt a mondatot Tom Selleck-nek Monte Carloban az utcán. Autógrammot kértem tőle, de már menni akart. Végigmért, tehát valamennyit értett a mondatból vagy csak a hangsúlyból – aláírta. A múzeumi belépőjegyemet, mert nem volt nálam másik papír. De ez is olyan Ost blokkos…

Sosem szoktam autógrammot kérni. Talán Monte Carlo tette, hogy akkor, ott, mégis odamentem hozzá. Csak úgy. Az utcán. Az igazság az, hogy fel sem ismertem. Csak az aláírásból tudtam meg, ki is az illető. De a történet igaz. Videó van róla. Amolyan szívből nevetős, nyaralós videó. Egyszer majd közkinccsé teszem azt is…

57 éves vagyok. Egyszerűen csak egy ember. Egy nő, Nyugat és Kelet határán. Nem, semmiképp sem középen. Európában. Mostanában olyan sokan használják a kvantumugrás kifejezést. Annak a fontosságát, hogy képesek legyünk a kvantumugrásra. Mert az kell majd a felemelkedéshez. Elengedés és kvantumugrás. A Föld és az emberiség együttes felemelkedéséhez. Egyesek ezt mondják. Azt gondolom, amikor az életemen gondolkodom, hogy a magam módján én megugrottam a kvantumot…a magam életében biztosan! Megyeszékhelyen nőttem fel, értelmiségi családban. De a ’60-as, ’70-es években ez koránt sem jelentett diplomás értelmiséget. Művészvilágban nőttem fel ennek minden csodájával és tagadhatatlan hátrányával. Mert így gyerekkorom óta belém ívódott a szabadságvágy. Zsigereimbe ivódott bele.

Kisgyerek koromban lavórban fürdettek a cserépkályha előtt, mert ott melegebb volt, mint a fűtetlen fürdőszobában. De persze reggelre kihűlt a szoba is. Szénnel, fával kellett fűteni. Egy megyeszékhely belvárosában. Aztán ahogy ment előre a világ, olajkályha lett. A cserépkályhát lebontották. De télen ebbe a kályhába is, a legnagyobb hóban is, az olajat a pincéből kellett felhordani a lakásba. A pincéből, ami az udvaron állt. Lehetett havat lapátolni, ha behavazott, amikor reggelre keltünk, hogy eljussunk a pince bejáratig. Az olaj meg mindig megdermedt a hidegben, ahogy kipumpáltuk a hordóból, amit már nem emlékszem hogyan-honnan kellett hozatni. Macerás volt, koszolós és kényelmetlen. Ha az olaj túlságosan belefolyt a kályhába, nem lehetett meggyújtani rendesen. És ha elaludt a tűz, mert kifogyott az olaj éjszaka, akkor ugyan úgy kihűlt a lakás. Amikor huszonévesen férjhez mentem és a megyeszékhely egy külső részében lakást építettünk a PIK-nek, tehát nem is volt a tulajdonunk, magyarán szólva hitelből állami bérlakást építettünk, aminek a költsége beleszámított a lakás bérleti díjába, ott volt először radiátor, tehát mindenhol egyforma meleg. 1987-ben először életemben. Fantasztikus élmény volt. A fiam már ide született. Apám 1991-ben még úgy halt meg, hogy sosem ismerte meg ezt a kényelmet.  A radiátort. A mindenhol, mindig meleget. Csak a kamrából cipelt fűtést és kihűlt szobákat ismerte.

A helyzet amúgy is morbid. A mai ember magát a helyzetet sem érti. Bérlakást építeni magadnak felvett hitelből, hogy legyen lakásod, ami nem a tied. Aztán a havi bérleti díjban majd lelakhatod soha napjáig….

A fiam 5 éves volt, amikor kiszálltam a házasságomból. Aztán nem lett több párom. Bárhogy kerestem. Még neten is, mert a kor szelleme ezt az élettért is megnyitotta. De a virtuális világ sem hozott eredményt. Így a fiam egyedül nőtt fel. Kétszer egyedül. Mert a körülmény miatt nem születhetett meg a tervezett testvér. Pedig első perctől két gyereket akartam. De hát ember tervez, sors végez…

Ezért gyerekét egyedül nevelő anyja mellett nőtt fel a fiam, ennek minden hátrányával.  Ha akarta, ha nem. Csonka családban, ahogy akkor mondták. Ebben a konstrukcióban lettem munka, és egy 8 éves kisiskolás nevelése mellett diplomás. A családunkban első diplomás. Nem nappalin persze. Nekem már lehetett „fizetős” diplomám. Tandíj, hétvégi oktatás, éjszakai tanulás vizsgákra, amikor a gyerek már alszik. Apám már nem érte meg ezt sem. 1998-at írtunk ekkor. Azóta még vagy 4 szakmám lett. A tudás jó dolog. De ha azért történik, mert mindig tovább kell menned, hogy helyet találj magadnak, akkor nem annyira kényelmes.

Felneveltem a fiam, az egyedül nevelés minden hátrányával. Igyekeztem helytállni, miközben nem, nem volt sem időm, sem pénzem magamra. A barátok elkoptak mellőlem. A külső szemlélő nem bírja a bajt. Látni sem, nem, hogy elviselni. Pláne, ha azt érzi, nem tud segíteni….

Aztán jött a spirituális szakasz. A rendszerváltás utáni nyitásnak köszönhetően. Tanultam. Sokat. Próbáltam fejlődni, haladni a korral, az elvárásokkal. A spiritualitás szele a munkámon keresztül érintett meg. A kapaszkodó a semmibe. A látszólagos semmibe.

Dolgoztam a szakmámban, gyereket neveltem, próbáltam talpon maradni. Elviselni eközben a párkapcsolati kudarcokat, bántásokat, fiatalon özvegyen maradt anyám elvárásait…Nem feladni. Tanulni, fejlődni, változni, formában maradni. Mert muszáj túlélni, ha nem magadért, akkor azért, hogy fel tudd nevelni a gyerekedet. Egy idő után már én tartottam tréningeket, klubot vezettem, lett saját önismereti meditációs iskolám. De nem, nem voltam boldog. 25 évig fizettem a megépített lakás részleteit, fenntartottam, eltartottam.

A fiam ’89-ben született. Telibe kaptuk a rendszerváltást. Kvantumugrás újra. Beletanulni egy új rendszerbe. Közben jogosítványom lett, megtanultam a mobil telefont. Apám nem ismerte meg a mobilt sem. 3 évvel az első ilyen telefonom megszerzése előtt halt meg. Pedig tetszett volna neki. Ahogy az MLM-mel sem találkozott. Én abból is többet kipróbáltam, mert a gyerekét egyedül nevelő anyagi státusza Magyarországon minden, csak nem elég. Persze plusz idő, befektetés, tanulás, munka, plusz munka, plusz energia, és az ígéretekkel szemben sok plusz idő. Minden korábbi tetejébe. Sorra buktam el mindegyiket. Pedig szponzor jött, hitt, győzött, én meg buktam. Mindahányban…

Az első mobilom 60-as Westel volt. Nem lehetett sem küldeni, se fogadni SMS-t. ’94-et írtunk. Mérete és tudása nem is hasonlít a mai mobil generációkhoz. De az akkor nagyon nagy szó volt. 120.000 Ft. ’94-ben. Rengeteg pénz. De így fizettek ki egy munkát. Rábeszéltek, hogy ez jó nekem. Igaz, aztán jött egy nap, amikor aki hozta közölte, hogy a munka nem is ért annyit. Fizessek neki azonnal vissza 70000 ft-ot másnapra. Akkoriban az nagyon sok pénz volt. Rohantam hát kölcsönkérni. Nem érte meg…nekem nem. A gyerekemtől, magamtól kellett elvennem ismét. Átvertnek éreztem magam. Kvantumugrás….a kihasznált anya kvantumugrása.

Aztán lett kisebb, már smst tudó 30-as, kártyás mobilom. Mindig akkor fogyott le a kártyáról az aktuális keret, amikor legjobban kellett volna. Vagy lemerült és még számtalan “kaland”. A szám már nem ugyan az, de azóta is 30-as maradtam. Talán lélekben is….

32 voltam amikor elváltam ugyanis. Hittem magamban, az életben, a kvalitásaimban…a hitem még megvan. A kártyás mobil már rég a múlté. Ahogy annyi minden.

A kényszerű kvantumugrálások közben elveszett sok minden. Kieshetett a zsebemből, a szívemből ugrás közben…meg lenyúlta menetközben az élet. 48 voltam, amikor 15 év lobbi beérett és a gyerekkori álom megvalósult. Pestre költöztem áthelyezéssel.
Szolgálati lakás használattal. A lakás megoldatlanság miatt előtte esélyem sem volt. De így…így lett esély. Néhány hónap múlva meghalt a korán megözvegyültségbe és családi tragédiákba belebetegedő anyám. 2 hónappal ezután lett egy komoly autóbalesetem és a felköltözés után 10 hónappal egy mondvacsinált átszervezésre hivatkozva 28 év után kitettek a cégből. Természetesen a szolgálati lakásból is menni kellett. Sokadik kvantumugrás…..

A fiam egyetemi tanulmányait elmosta a krach…azóta sem tudtuk megoldani. Mert még mindig egyedülálló vagyok. Szabadúszó, mert a magamfajta kevés helyre fér be. Küzdök a talpon maradással. Ezért a fiamnak 20 évesen dolgozni kellett mennie, hogy eltartsa magát. Az ő sorsa is megváltozott ezáltal. Nem kérdés, végérvényesen. Az idő, múlt. Nem lehet visszaadni. Mert 10 év mindenképpen kiesett az egzisztenciális építkezéséből. De ez sem a diplomáról szól. Hanem a kvantumokról. Humán evolúció. Így mondják mostanában…

Csupa kvantumugrás az életem. Kelet és Nyugat határán…..Azóta túléltem néhány balesetet, betegséget, családi drámát…..folyamatosan kvantumugrok. Hozzáidomultam kényszerűen az elmúlt 30 év értékrend csökkenéséhez. Megtanultam internetezni, skypolni, chatelni, Excel táblázatokat készíteni, a socialmédia kommunikációs formáit észszerűen használni. Kutya és törpenyúl életét boldoggá tenni amennyire csak lehet, felelős állattartóként. Kvantumugrásból már jó vagyok. Itt. Kelet és Nyugat határán. De semmiképpen sem középen. Európában.

Csaba Beatrix

tabs-top
More in Kultúra
Boros zokogó konok bornokhoz olykor jól morgó bohó tollnoktól

Míves barátom, csapra hordódat, Hagyjuk az ellene károgókat! Élet megsérthet, jó bor borogat, Hagyd, hadd feledjem hajlott koromat!   Sorolhatnék...

Close