Egy „covidos” felejthetetlen kálváriája

Szívszorongató és tanulságos történetnek lehetnek részesei Olvasóink egy értékes, amúgy igazi sportbarát vírusfertőzése kapcsán. Lukácsi András hősünk jóvoltából megismerhetjük az általa átélt borzalmakat, amely szerencsére – legalábbis úgy tűnik vallomása alapján – jól végződött. Ám amit az érintetteknek át kellett élniük, ahhoz nem szükségeltetik különösebb kommentár az alább elmondottak szerint…

A tényekkel kezdem: 2021. április 5.-n szállított el a mentő az Uzsoki kórházba. A szaturációm akkor 50-55 volt, de a mentőben folyamatosan kaptam oxigént.

A kórházban rögtön készítettek tüdő CT vizsgálatot, ami elég rossz eredményt mutatott. Konkrétan: kétoldali kritikus tüdőgyulladást, s a tüdőlebenyeim nagy része behegesedett, nem működött.

Emlékezetem szerint még aznap lélegeztető gépre tettek, de ez csak másnap történt meg a feleségem elmondása alapján. Mielőtt elaltattak, még fel tudtam hívni a nejemet, hogy akkor most minimum 15 napra altatnak és lélegeztetni fognak. Erre még emlékszem. Azt is tudom még, hogy nem nagyon akartam ezt a megoldást, mert a fejemben az volt, hogy sok negatív hírt/információt hallottam az altatásról és a lélegeztetésről. Viszont az orvosok megmondták, hogy nincs más lehetőségem.

Ezek voltak az utolsó emlékképeim. 

Április hatodikát írtunk, amikor elindult a nagy küzdelem. Ettől kezdve az altatás alatt rengeteg hallucinációm volt. Elraboltak, levetkőztettek, lekötöztek, kipeckelték a szám…Rengeteg fájdalomra emlékszem, mindig szomjas voltam, s nem tudtam felfogni mi és miért történik  mindez velem. Az volt a fejemben, hogy ki kell valahogy szabadulnom, mert így nem találhatnak rám. Egyfolytában küzdöttem, hogy kikerüljek ebből az egészből, amit nem értettem. Amikor már túl voltam ezen az egészen, azaz itthon voltam és volt erőm átolvasni a zárójelentést (ez kb. július végén volt), akkor jöttem rá: egy-két dolog talán nem is volt hallucinálás!

Miért is? Nos, a zárójelentésben benne van, hogy tíz nap után felébresztettek, mert javultak az értékeim. Ezt én belül úgy éltem meg, hogy ott ahol voltam

lekötözve/levetkőztetve, jött értem egy mentő és elszállított. Úgy éreztem, hogy kiszabadított és megmentett. Sőt arra is emlékszem, hogy figyeltem az utat, hogy merre visz, hogy később fel tudjam hívni, tudjam értesíteni a szeretteimet – hogy egyáltalán hol vagyok.

Nagy megkönnyebbülést éreztem. De ez nem teljesen tiszta ébrenlét volt, a tudatom nagyon hullámzó volt. Sajnos két nap után kezdtek nagyon romlani az értékeim és  megint altatni és lélegeztetni kellett. Ez volt az az időszak, amikor az orvosok azt mondták a családomnak, hogy sajnos fel kell készülni a legrosszabbra. Merthogy nem működött a tüdőm teljes oxigénellátás  mellett sem. Állapotom kritikus és válságos volt a tizedik napig.

A feleségem, s a három lányunk mindennap remegve vették fel a telefont, mikor az orvos hívta őket: SENKINEK NEM KÍVÁNOM AZT AZ ÉRZÉST, AMIT ŐK ÁTÉLHETTEK. ÍGY DOLGOZNI ÉS ÉLNI, TENNI A MINDENNAPI DOLGAIKAT, HÁT RÉMES VOLT. A LEGBORZASZTÓBB AZ LEHETETT, HOGY A CSALÁDOMAT BEHÍVTÁK – MOST AKKOR JÓ LENNE HA BEJÖNNÉNEK, MERT EL KELLENE KÖSZÖNNI TŐLEM. LEGKISEBB LÁNYOMNAK ÍGY KELLETT ÉRETTSÉGIZNIE.

Folytatva a történteket. A második félidőben túlélt altatást (ami kicsit hosszabb volt, mint az első) belül rettentő fájdalmakkal illetve küzdelmekkel próbáltam megérteni. Nevezetesen azt, hogy tulajdonképpen mi is történik velem. Azzal viszont abszolút nem voltam tisztában, hogy az életemért harcolok. A hallucinációk rengeteg helyre elrepítettek vissza az időben, például külföldre (Ausztria, valamelyik  arab ország, majd a Dunán hajóztam, s voltam ázsiai országban – ahol itt rengeteg embert láttam temetésen részt venni). Viszont azt tudom, hogy mindez iszonyatos  sok fájdalommal járt. Azok amiket itt most elmondtam, csak egy kis része, ami a fejemben lejátszódott – hiszen órákig tudnék beszélni ezekről. 

Amikor a második altatásban voltam (az állapotom megint válságosra és kritikusra fordult), s az orvosoknak már nem sok lehetőségük volt arra, hogy ez megváltozzon pozitív irányban, akkor a feleségem , egy közös barátunk tanácsára felkeresett egy úgynevezett gyógyítót (akihez a közös barátunk már régóta járt, és sokszor segített neki). A gyógyító elmondta, hogy akkor tud segíteni, ha én( a férj, az édesapa, a barát) is szeretnék itt maradni – magyarul hajlandó vagyok tovább küzdeni. Azt mondta, hogy a döntésemet meg kell tudnia, ezért egy közvetlen családtagnak   be kell jönnie a kórházba ennek tisztázására. Tündi(a feleségem) nem értette, hogy fogok tudni reagálni, mikor mély altatásban vagyok, vagyis kommunikálni sem tudok. A gyógyító erre azt mondta, hogy a kérdésre meg fogjuk kapni a választ.

Amikor Kata (a középső lányunk), mert neki volt ekkor elég ereje bejönni a kórházba az intenzív osztályra, a víztől felpuffadt mély altatásban lévő  110 kg-s édesapjához feltenni a kérdést, hogy akkor szeretnék-e maradni itt tovább és küzdeni? Az érdemi jelzésem: én aki ott feküdtem teljesen maga magatehetetlenül, kétszer is bólintottam, hogy igen. Ezen információk után a gyógyító is megkezdte a segítségnyújtást. Az orvosok is mindent megtettek, hogy az állapotom jobbra forduljon. Elmondták Tündinek, hogy van egy lehetőség még: a gégemetszés, ami nagyon veszélyes. Sőt  az én  állapotomban akár végzetes is lehet, viszont ha túl is élem a beavatkozást, a segítség esélye maximum ötven százalék. Ahhoz hogy a műtétet elvégezzék,Tündinek alá kellett írni egy beleegyező nyilatkozatot. Ez megtörtént. 

A zárójelentés szerint ekkor május 4.-ét írtunk. Az orvosok maximálisan odaadó hozzáállása, szakértelme és embersége, a gyógyító segítsége, a barátaim véradása, a rengeteg ima, a szeretteim-a rokonaim-a barátaim részéről (amikor úgy volt, hogy már szinte nincs remény, csoportot alakítottak és minden este gyertya mellett imádkoztak értem), és a küzdeni akarásomnak köszönhetően nagyon lassan, de

elkezdett az állapotom javulni. Május 10.-én már tudtak gépszünetet tartani a lélegeztetésemben.

Május 14.-én levettek a lélegeztető gépről, de az oxigént továbbra is kapnom kellett.

Folytatva a történéseket: továbbra is az intenzív osztályon voltam, de nem nagyon tudtam, hogy mi történt velem, állandóan szerettem volna felkelni – habár még  mozdulni sem tudtam. Szinte minden izmom eltűnt, elsorvadt, hangom nem volt, szinte nem hallottam semmit. Az ápolók az esti fürdetéskor úgy forgattak, mint egy krumplis zsákot, hogy mindenemet meg tudják mosni. A lábaim térdből nem hajlottak, nem mozogtak. A lehető legkisebb mozdításra olyan fájdalmat éreztem, hogy ha lett volna hangom, akkor valószínű azt az egész kórházban hallották volna. Tehát sem hangom, sem hallásom nem volt – szinte alig tudtam kommunikálni az engem ápolókkal. Volt olyan, hogy papírt meg tollat hoztak, hogy tudjunk valahogy informálódni. Ráadásul írni sem tudtam, mivel nem tudtam formálni a betűket. A morfium hatása miatt továbbá még elég sok kényszerképzetem is volt. Olyat véltem látni, ami meg sem történt.

Körülbelül három nap múlva szerencsére visszatért a hangom. Mindkét fülemben viszont nagyon komoly dobhártya perforációt állapítottak meg, ezért nem hallottam. Teljes időzavarban voltam, s mikor már tudtam beszélni: megkérdeztem a kislányomtól, hogy tud-e azért készülni az érettségire, mire azt mondta, de hát már rég túl van rajta. Következésképpen még azt hittem, hogy április van.

Ezek után (május 20. -a körül) átszállítottak az intenzívről a Belgyógyászati osztályra. Itt kezdődött el a rehabilitációm. Ami nem volt egyszerű, mert az ágyból segítség nélkül még felülni sem tudtam. A popsimnál (a farokcsont környékén) másfél tenyérnyi felfekvés alakult ki, aminek következményeként sajnos picivel később az elhalt bőrszövetet elég mélyen ki kellett metszeni (ennek kezelése mind a mai napig tart)!

A bel osztályon voltam már 6. napja, amikor a feleségemnek volt ereje elmondani, hogy édesapám is elkapta a Covid fertőzést. Sajnos ennek következtében elhunyt, nem sokkal az után, hogy engem húsvét hétfőn elvitt a mentő. Amikor ezt a kórházi ágyon ülve megtudtam, felfogni sem tudtam a helyzetet – egészen hajnalig csak sírtam. Talán ha egy órát tudtam pihenni, így teljesen összeomlottam. Viszont már rögtön akkor is mondtam a családomnak, s azóta is mindenkinek: édesapám tudom, hogy odaadta az ő életét, csak hogy én élhessek tovább. Ezt érzem és hiszem belülről..

.

Ezért másnap reggeltől kettőzött erővel küzdöttem, mindent megtettem, hogy minél előbb talpra álljak. Hál istennek a kórteremben csak ketten voltunk. A betegtársam szintén egy középkorú férfi, akit szintén az intenzívről hozták át és is elég sokat volt lélegeztető gépen. Megjegyzem, Ő pedig az édesanyját vesztette el. Mikor már tudtunk egymással rendesen kommunikálni, egymást erősítve küzdöttünk a mielőbbi felépülésünkért.

Nagyon kemény, de egyben kiváló gyógytornászunk is volt, többek között neki is köszönhető,  hogy szinte mozgásképtelen férfiakból nagyjából felépített minket.Három hét múlva elhagyhattuk a kórházat. Ez már június közepén volt. A hosszabb rehabilitációm már itthon folytatódott, de ez már egy másik történet…

Szalay Attila

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék