Drámai teniszverseny az ezüstért: két szett, két tiebreak

Ugyan még csak fél évtizede versenyzem a Magyar Szeniortenisz Szövetség
(SZTSZ) sorozataiban, de az októberi évzáró páros mérkőzés minden
eddigit felülmúlt Budapesten (a soroksári Tenisztanodában). Az ezüstéremért mintegy két órán keresztül tartó, kiélezett küzdelemben
mindkét játszmánk rövidítésben dőlt el – sajnos az ellenfél javára. Mégis, ez
volt életem egyik legemlékezetesebb és legizgalmasabb meccse, ezért inkább
csupán a sportág népszerűsítésére törekedve számolok be a történtekről….

Alap informálisként annyit, hogy az említett szövetség berkeiben átlagosan csaknem minden hónapra esik egy verseny (olykor kettő is), amelyen részt veszek – hazai és nemzetközi megmérettetésen. Természetesen ez esetben is csak a saját tapasztalatokról tudok gondolatokat ébreszteni, pedig ezúttal mások is jártak hasonló cipőben – információm alapján.

Konkrétabban a fejleményekről: az első játszmában apró hibák döntöttek, pedig 6:5-nél többször is volt játszma szervája az Oláh-Szalay párosnak. Mivel a Bércesi-Jakab duó kiegyenlített, így az említett rövidítésben 4:1-es vezetést fordított meg az utóbbi páros 9:7-re. Ezt szakberkekben úgy hívják, hogy pszihologiai fordulat történt. Majd a másodikban szintén fej-fej mellett haladtunk egészen az utolsó pontig (8:6 volt a rövidítés vége). A labdamenetek hosszúak voltak, a hangulat pedig igazi teniszélményt adott – feszültséggel, taktikai csatákkal és rengeteg szívvel fűszerezve. Bár a végeredmény számunkra 0:2 lett, a párosok a saját teljesítményükre joggal lehettek büszkék: hiszen mindannyian minden pontért megküzdöttünk. S hogy az izgalmakat fokozzuk: a meccsen egy csontnélküli gém is volt ásszal zárva a vesztesek részéről, amire még Erdei Csaba szövetségi elnök és versenyigazgató is elismerően bólintott.

A szeniorteniszben már régen nem az számít, hány meccset nyertünk, hanem az, hogy mennyi szenvedéllyel, kitartással és örömmel állunk a pályára. Bár a győzelem nem jött össze, a játék minden perce ajándék volt. Ez a meccs tökéletesen példázta, hogy a sport nem korhoz, hanem szívhez kötött. Amíg tudunk küzdeni, örülni egy jól eltalált fonáknak vagy egy elcsípett adogatásnak, addig mindig lesz miért pályára lépni. A vereség után is csak egy érzés maradt bennünk: nevezetesen, hogy 70 év után is átélhettük ezt az izgalmat és élményt, ami miatt újra és újra visszatérünk a teniszpályára.

Ez a találkozó újra emlékeztetett arra, miért érdemes pályára lépni – akár nyerünk, akár nem. A szeniorteniszben nemcsak az eredmény számít, hanem az, hogy a pályán mindent kiadjunk magunkból, élvezzük a játékot, s újra megtapasztaljuk azt a különleges energiát, amit csak a sport tud adni. Amíg így tudunk játszani, addig minden meccs győzelem – függetlenül az eredménytáblától.

Szalay Attila

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék