Csak kesztyűs kézzel a Síarénában…

Az utóbbi évtized egyik legemlékezetesebb február 20-ája köszöntött ránk az eplényi Síarénában. Az Ámos-hegyet a nagy Bakonyban egész délelőtt sűrű hóesés borította, a táj egyszerre volt zord és lenyűgöző. A pénteki nap – amelyet a babona szerint sokan szerencsétlennek tartanak – különös hangulatot kapott a kavargó hó és a szinte teljesen üres pályák miatt.

Az első órában mindössze hárman róttuk a köröket. A felvonó csendesen siklott a fehérbe burkolózott táj fölött, a pályák szinte érintetlenek voltak. Aztán a „szerencsétlen szám” mégis utolért – nem a pályán, hanem már a parkolóban. Ugyanis teljes menetfelszerelésben, indulásra készen szembesültem a ténnyel: a síkesztyűm a zuglói otthonomban maradt. A sűrű hóesésben ez nem csupán kellemetlen hiányosság, hanem komoly hiba. Az autóban talált vékony pamutkesztyű ugyan átmeneti megoldásnak tűnt, de a havas esőben gyorsan kiderült, hogy a „semminél több” olykor édeskevés.

Bosszús magányomat szerencsére megtörte siófoki hódeszkás barátom, András, aki – törzsgárdataghoz méltón egy napot sem kihagyva – ezúttal is pontosan fél kilenckor érkezett, ahogy a szezon minden egyes napján (e tekintetben feltételezhetően nemcsak magyar bajnokként). Nem sokkal később Robi is befutott Balatonalmádiból, így hármasban vettük célba a Sólyom névre keresztelt négyüléses felvonót. A véletlen fintora, hogy elsőként éppen a 13-as számú ülésben landoltunk a 110 közül.

A harmadik kör táján érkezett a megmentő: az üzemeltető, Keszler József jóvoltából lecserélhettem az addigra csuromvizes kesztyűmet egy szerelőknek készült gumiváltozatra. Bélés híján a hideg ellen ugyan nem sokat ért, de legalább a külső nedvességtől megóvott – és ezen a napon ez is felért egy kisebb csodával. A második órától lassan benépesült a pálya. Negyedikként csatlakozott hozzánk a („Klammeres” Józsi) székesfehérvári operatőr (íme a linkje: Facebook Link ), aki egyben a zirci síklub lelkes vezetője/elnöke és a legfelkészültebb sportoló szaktudora. Fél órával később egy budapesti fiatal pár is érkezett, így már hatan dacoltunk a ködös, zord időjárással. A csúcson készült fotó (a pesti srác készítette) hűen tükrözi a nap hangulatát: sűrű hó, elszánt tekintetek és a tél igazi arca.

Az első két órában tizenháromszor siklottunk le a csúcsról. A babonás szám újra visszaköszönt – ezúttal teljesítmény formájában. Ám az átfagyott kezem végül megálljt parancsolt. A szezon számomra 30. napján először fordult elő, hogy a tradicionális, megszakítás nélküli háromórás jelenlétem egy órával rövidebbre sikerült.

A nap tanulsága egyszerű, mégis örök érvényű: indulás előtt alaposan ellenőrizzük felszerelésünket. A síkesztyű éppoly fontos, mint a sisak vagy a síbot – különösen egy olyan napon, amikor a Bakony igazi téli arcát mutatja. Mert a hegy nem felejt, a hideg pedig nem kegyelmez. S ha valaki a történetet túlzónak érezné, annak bizonyításul életem legexkluzívabb újévi sztoriját ajánlom a figyelmébe: http://www.aktivpihenes.hu/mozaik/rendhagyo-ujev-a-siarenaban/ Egyébként pedig annyit üzenek az Olvasónak: soha ne próbálja ki kesztyű nélkül a síelést avagy hódeszkázást – nemcsak  az eplényi lejtőketilletően…

Szalay Attila

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék