BERZSENYI A „MEZEI EMBER”

„Nemzetünk egész jólléte mezei gazdaságunk virágzásától függ. Nemzeti erőnket emelhetné, ha nemeslelkű nagyjaink bölcs intézkedésekkel a mezei szorgalom ügyét legszentebb hűséggel ápolnák”, írta 1833-ban „A Magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul” című prózai munkájában.

Berzsenyi Dániel (Egyházashetye 1776 – Nikla 1836), életét megismerhettük Novák Imre írásából (Rekreátor 2018. okt. 14). Apja tanította meg írni olvasni, csak 14 évesen íratta be a Soproni líceumba, ahol iskola-kerülő, rossz tanuló volt, csak 19 éves koráig bírta ki a kötöttséget. Berzsenyi Dániel 250 évvel ezelőtt született, 60 éves korában, 190 éve halt meg.

Egész életében Magyarországon, Somogyban Niklán remeteként élt, gazdálkodott, nem utazgatott, a latin irodalmat olvasta. A klasszikus verselési formát jól ismerte, de ódáiban, verseiben magyar vidék témáit dolgozta fel. Költő és író volt, mégis nagy távolságra volt a Reformkor nyüzsgő irodalmi életétől. Kármán József író már 1793-ban az Uránia folyóiratban publikálta, hogy Pestet kell irodalmi központtá fejleszteni, az írókat ide kell vonzani. Kisfaludy Károly körül megalakult az első írói egyesület, az Auróra-kör. Pest lett a magyarság szellemi központja. A vidéken élő Berzsenyi Dániel nem bízott tehetségében, versei a fiókjában maradtak volna, ha Kis János evangélikus lekész nem beszéli rá, hogy küldje el azokat Kazinczy Ferenchez, akinek tetszettek a költemények. A versek kiadása mégis késett. Ezért költeményeit elküldte Pestre Helmeczi Mihálynak és Döbrentei Gábornak, mint „Niklai remete”, és szüleitől örökölt birtokán gazdálkodott, mint „mezei ember”.

Apjának 1812. júliusában küldött levelében így irt: „A gabonák szépek, de én a házam építése miatt igen keveset vethettem, s következésképpen keveset is fogok aratni. Verseim nyomtatására és képemnek ércbe metszésére nagy summa pénzt adtak össze báró Barkóczy László, Helmeczi Mihály s más tizennégy nevendék papok a Pesti Seminariumban. Kedves Atyám Uram, ily temjéneket, ily megtiszteltetéseket még magyar író nem kapott!”

Mégis, mikor megjelent Berzsenyi első verseskötete, Kölcsey Ferenc azzal támadta, hogy „kopista”, a klasszikus latin verseket másolja. A szigorú kritika elvette kedvét a további verseléstől. Nem törődve a kritikával Helmeczi Mihály (1788-1852) barátként kiadta a második „megbővített kiadást, egy saját értekezésével megtoldva”.

„Helmeczi Mihály a TT.’Bölcselked. Doct. által írt „Értekezés az úgy nevezett Ujításokról a Nyelvben”. Ezzel a 49 oldalas értekezéssel védi „zenge barátját a bagoly huhogástól, amely elbátortalanítja, elrezzentheti a kezdő Írót a pályától.”„Itt veszi a két nemes Haza, ismét tőlem, Táblabíró Berzsenyi Dániel Úrnak Munkájit megbővítve.”

Pesten sokan kritizálták falusi életét, Kölcsey támadásában Kazinczy sem állt mellé, és ezért visszavonult családja körébe gazdálkodott. Nagyon sok levelet írt, ezek másolatban megmaradtak. Védekezése „recenziója” sokáig nem jelenik meg. Ezért, minden korban megfontolandó véleménye volt: „A mocskolódó leginkább magát mocskolja!”

Elégtétel volt számára gróf Festetics György meghívása. Kastély és 160.000 holdnyi földbirtok ura, Georgikon néven gazdasági akadémiát alapított, és időnként Keszthelyre hívta meg a kiválóbb írókat. Mikor hívására Berzsenyi Dániel megérkezett, „fedetlen fővel sietett az udvarba fogadására” – ahogy a jelenlevők leírták. Berzsenyi Pesten csak néhányszor járt, 1810-ben verseinek kiadását intézte, és akkor ismerkedett meg költőkkel, írókkal és barátkozott meg személyesen is Helmeczi Mihállyal. A Magyar Tudományos Akadémia filozófia osztálya 1930-ban, vidéki tagjává választotta. Az Akadémiai beiktatására készítette el: „A Magyarországi mezeiszorgalom némely akadályairól” című prózai munkáját. Az Akadémia közlésre elfogadta, 1934. március 21-én. A cenzori engedély ellenére, nyomtatására nem került sor.  Kötetben először Döbrentei Gábor, az Akadémia első titkára, jelentette meg, Berzsenyi halála után. Pedig a kézirat nagyon sok hasznos tanácsot tartalmazott:

Az előszóban megállapította, hogy „Nemzetünk egész jólléte mezei gazdaságunk virágzásától függ.” Ezután logikus rendben, 13 fejezetben foglalta össze a legfontosabb tanácsait. Nagyon fontos, hogy legyen elegendő földművelő nép, a föld szorgalmas művelésére. A külföldről való emberek túlzott betelepítése ellen szól, hogy „nem a sok nyomorgó nép, hanem csak a boldog nép boldogítja az országot.” Fontos – ha szükség is van rá – idegen nyelvű emberek egy helyre nagy tömegben ne telepedjenek, hanem magyarokkal együtt, hogy az idegenek is magyarokká váljanak, hogy a fő nemzettel minél előbb eggyé legyenek. A magyar nép önként szaporodik, ha élelme van, tehát a nép tiszta erkölcse és jóléte biztosítéka a sok gyermekű családnak. Nem a nép szaporításárul, hanem csak annak élelméről kell aggódni.  Messze vidékről hozott tót, vagy oláh csak félannyit kaszál, mint egy Rába és Répce melléki, szorgalomhoz szokott, s azáltal jobban élő magyar.

A birtokok elszórtsága a gazdasági munkát fölötte megnehezíti, és a birtokosok örökös viszálykodása, pörösködése csak a prókátoroknak hoz hasznot.
A magyar nép igen becsületérző, természetes okossággal bíró faj, de mindig vannak olyanok, akik a zsiványságot férfidísznek és erénynek nézik, és derekabb legénynek tartják magukat. Legfeljebb az aprólékos lopást érzik gyalázatnak, mert: „Jóravaló ember lop ökröt, lovat, disznót, nem pedig aprólékot.”
„Nagyon hibás, ha a parasztgyermek semmi oskolai nevelésben nem részesül, mihelyt fia a szűrt, tarisznyát és baltát elbírja, ökrésszé teszi őt az apja.”
Az teszi a nagy különbséget a magyar és német polgár között, hogy majd minden német tud valami kis mesterséget, melyet a gazdaság mellett nagy haszonnal űz, s a gazdasághoz megkívántató faragást, szerelést, építést majd mindenki tudja. Ez a fő oka, hogy a sváb lakók úgy meg tudnak gazdagodni, s oly házakat építenek, milyenről a magyar álmodni sem mer. A magyar sok pénzt kénytelen kiadni olyanokért, amiket maga is készíthetne. Mint a Kárpát-medencében gazdálkodó ember belátta, hogy az Alföld a gabona termesztésre, a hegyvidék a szőlészetre és borászatra való. Berzsenyi Dániel a földjein gazdálkodott, mint „mezei ember” pózai írásaiban hasznos termesztési tanácsokat adott, de gyönyörködött az őt körülvevő természetben, mint „Niklai remete”. Az OSZTÁLYRÉSZEM című verse ezt fejezte ki:

„Van kies szőlőm, van arany kalásszal bíztató földem:
Szeretett Szabadság lakja hajlékom.
Kegyes Istenimtől kérjek-e többet?”

Berzsenyi Dániel Művei (Költeményei, Prózai Művei és Levelei) Orosz László gondozásában, 1994-ben, Budapesten a Századvég Kiadónál jelentek meg.

Dr. Véghelyi Klára

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék