Bepillantás a remekművekkel élők világába

Mindannyiunknak vannak  kedvenc tárgyai, s lehetnek közük olyanok is, melyekhez érzelmileg különösen kötődünk. De van ennek a kapcsolatnak valamilyen határa? Mikor csap át a műveszetkedvelés abnormalitzássá? Vajon milyen kapcsolat lehet egy ember és egy felbecsülhetetlen értékű műtárgy között?

Milyen érzés egy Rembrandtokkal teli házban felnőni, és miért vesz valaki öt éven keresztül heti egy festményt – és jut el végül tíz Rembrandthoz. Vagy milyen lehet egy olyan familia tagjának lenni, akikek ősét, akit ráadásul még ugyanazt a keresztnevet is viselte mint ő, 1654-ben festette meg Rembrandt, és ez a kép azóta is a család tulajdonában van. Az sem mindennapi, hogy valaki megtalálni vél egy még katalogizálatlan mesterművet.  Az Oeke Hoogendijk rendezte dokumentumfilm ugyanis azokat az embereket mutatja be, akik szenvedélyesen kötődnek egy-egy Rembrandt-képhez. A nemrégiben a mozikba került film ezekre a kérdésekre is választ próbál adni. 

Habár az Én Rembrandtom cím hallatán a XVII. századi holland festészeti aranykor géniuszának nevére felfigyelhetünk fel elsőként, ám nem kizárólag a képek művészi értékeit csodálhatjuk meg, hanem a képek mai birtokosainak belső motivációit. Már-már a bravúr kategóriájába tartozik, ahogy Hoogendijk meggyőzte a legnevesebb gyűjtőket, hogy a tulajdonukban lévő művekről beszéljenek, melyek ezer szállal kapcsolódnak az életükhöz.

A film egy skót Buccleuch herceg, Európa egyik legnagyobb földbirtokosának kastélyban kezdődik. A herceg fanyar angol stílusban arról anekdótázik, hogy az ősei még birkát loptak az angoloktól, így alapozták meg a vagyont. Ma persze ő már egy tiszteletreméltó előkelőség, aki a várában felbecsülhetetlen értékű műtárgyak között éli arisztokaratikus életét. Különösen erős érzelmi kapcsolat fűzi az Olvasó öregasszony című Rembrandt-képhez.

A műalkotás egy olvasóterem kandallója fölött van felakasztva. Ebben a meghitt miliőben  herceg és az öreg hölgy egyszerre olvas. Olyan, mintha a két személy kapcsolata időn és téren átnyúlna, s  valami megfoghatatlan, spirituális kapcsolat lenne a több évszázaddal ezelőtti és a mai esemény között.

A kamera végig pásztázza a festményt. Közelről látjuk az, amelyek az öregasszony kezét, fejkendőjét, szemeit kialakító ecsetvonásokat. „Ennek a hölgynek jelenléte a legerősebb ebben a házban” – mondja a herceg. Később azon töpreng: „Hogy lehetséges ez? Nem tudom, de azt hiszem, a legmélyebb tudatalattinkból érezzük őt.

Megtudjuk, hogy pár éve elloptak Buccleuch hercegétől egy Leonardo da Vinci-képet, ezért igyekszik a Rembrandtot biztonságban tudni. Ám maga a herceg is érzi, hogy a kép nincs a méltó helyén, és miközben személyes kötődéséről mesél, beleegyezik, hogy egy új szobát és új falat keressenek neki.

*

A történet egy másik szereplője Thomas Kaplan nedvű amerikai műgyűjtő, aki közel tizenöt éve állt neki a komoly vásárlásnak. A feleségével öt éven keresztül heti egy festményt vettek, ami sokkal inkább üzleti tudatosságra, mint a képzőművészet iránti szenvedélyre utal. Mindenesetre így tettek szert tíz Rembrandtra. Ő viszont nem él együtt a műkincsekkel, hanem tartós letétbe helyezi őket a világ nagy múzeumaiban.

De ő is egészen extrém érzelmi kapcsolatba kerül a Tanulmány egy fehér sapkás nőről című képpel.

Thomas Kaplan elmeséli, hogy miután megvásárolta a művet, úgy érezete, hogy már jogában áll megérinteni azt, sőt meg is csókolta a festményen szereplő asszony ajkát.

A film további részében rádöbbenhetünk arra, hogy egy-egy műalkotás a nemezeti identitás része lehet. Olyan, ami minden pénzt megér. Bepilantást nyerketünk abba a diplomáciai csatározásba, amelyet egy Rembrandt-képpár váltott ki.

A Champs-Élysées mellett élő Eric de Rothschild ugyanis pár éve úgy döntött, hogy eladja az ágya mellett függő két Rembrandtot, melyeket sok-sok éve a családja birtokolt.

A két kép Maerten Soolmanst és feleségét, Oopjen Coppitet ábrázolja, akiket 1634-ben festett meg a mester házasságkötésük alkalmából. Egy ilyen vétel természetesen azonnal felkeltette a legnagyobb Rembrandt-gyűjteménnyel rendelkező amszterdami Rijksmuseum érdeklődését, amely gyűjtést is indított, hogy ki tudja fizetni a 160 millió eurós vételárat. Csakhogy a Louvre is birtrokolni kívánta a képeket. Bár ez a temérdek pénz pénz nem állt a párizsi múzeum rendelkezésére, de a vezetőség keményen lobbizott a francia politikai döntéshozóknál, melynek eredményeként a legmagasabb szinten úgy határoztak, hogy a festményeknek Franciaországban kell maradniuk.

Persze diplomáciai adok-kapok kezdődött a színfalak mögött, amelynek a vége egy közös vétel lett. A portréképeket nem választották el egymástól, és az a döntés született, hogy azokat felváltva fogják kiállítani Amszterdamban és Párizsban. És bár az ünnepélyes kiállítás-megnyitón előírásszerűen mosolyogtak, de az érintett múzeumok emberei Az én Rembrandtom kamerája előtt nem csináltak titkot abból, hogy csalódottak.

Vitathatatlanul a dokumentumfilm legfontosabb szereplője a fiatal holland műkereskedő, Jan Six. Ő a híres amszterdami Six família leszármazottja, ezen a néven már a tizenegyedik a sorban.

A dokumentumfilmben egy egészen izgalmas nyomozás kezdődik el, amelynek csak az egyik tétje az, hogy kiderüljön, valódi-e a kép. Ezzel egyidejűleg egy generációs csata is zajlik, egy igazi imidzsteremtési törekvés, amelynek során az előkelő törtrénelmi család sarja saját jogán szeretne elismerést kivívni magának a világban. Ha sikerrel jár, azzal egy életre megalapozhatja hírnevét a műkereskedő világban.

A háttérben rengeteg ember tevékenykedik, akik habár részei ennek a világnak, de nincsennek igazán szem előtt. Érdekes végigkövetni azt, hogy milyen aprólékos muinkával történik a restaurálás, s azt is hogy egy egészéletét a Rembrandt művek tanulmányozásnak szentelő szakértő mi alapján dönt az eredetiségről.

Mitől válik egy festmény többé, mássá mint egy kiemelkedő műalkotás, egy csodálatra méltó esztétikai érték. A filmből kiderül, hogy Rembrandt művek birtoklása sokkal többet jelent: presztízst, pénzt, hírnevet, és persze színfalak mögötti machinációkat, vérre menő és barátságokat felemésztő harcokat, szakmai kiszorítósdit, és ki tudja még mit.

Egy olyan film, amely Six vitájára összpontosít a másik műkereskedővel, v agy mondjuk Kaplan különcségeire, esetleg a Louvre-Rijksmuseum vetélkedésére önmagában is kerek történet lehetett volna. De mindent nem lehet bemutatni egy véges hosszúságú filmben. Az én Remrandtom így tehát inkább egy mozaikkép, amely bemutatja azoknak a gazdagságát, akik megengedhetik maguknak, hogy a tengernyi pénzt fizessenek a remekművekért, s ez a központi kérdéssé válik az életükben.

Sz. Sz.

.

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék