Ballada a szülőfalumról…

Szerzőnket ajánljuk Olvasóink figyelmébe, mivel a ballada tükrözi a már lassan lepusztult elnéptelenedett mai világot. Egyébként a szóban forgó gondolatokhoz csupán annyit fűzünk, hogy egy kis zalai falúról van szó, amely szebb napokat is látott valamikor.

Eljött már az a fájó idő, hogy nincs miért elmennem a szülőfalumba. Miért is? Hogyan jutottam erre a gondolatra, nos erről szól az írásom.

Már alig van valami is belőle. Abból a kedves szép településből, ami a gyermekkorom csodája volt. Sétálok a kopott utcán, szomorúan látom a lelakott, romos házakat. A gazzal felvert régi virágoskerteket, az összedőlt pajtákat, istállókat és ólakat. Sok házat régóta nem laknak, beomlott tetejük még emlékeztet a régen itt zajló életre, de a méteres bozót némelyiket a múló évek során teljesen benőtte. Már az iskola sem a régi, osztálytalálkozó sem volt sose, de minek is lett volna, a többség már odaát a felhők tetejéről tekint le ránk, a véletlenül itt maradottakra.

Csak a hajdani ékes plébániaház áll még, dacosan száll szembe a gyorsan múló idővel. Termeit nem látogatja senki, valakire vagy valamire várva. Nyitott ablakain csak a szellő jár ki és be. Lehet, hogy szégyenében összeomlik majd? A falak alátámasztva gubbasztanak az őket körül ölelő csendben. Talán egyszer még feltámad a ház és élet lesz benne? Alig hiszem. De nagyon fáj. Szemem előtt megjelenik az a két huncut legényke, akik mi voltunk, a haverom és én, amikor a szigorú tekintetű plébános bácsi háta mögött jót bújócskáztunk a hűvös szobákban. A boltajtót befalazták, sok éve már, hogy ajtajában vagy előtte csevegő, pletykáló asszonynépek álldogáltak meghányva, vetve a faluban történteket. Talán már ők is az égi boltban mondják ki a szigorú ítéletet az általuk folyton könnyűvérűnek gondolt szépasszonyról, a mindig vidám, bohókás Mariskáról.

A kocsmán felirat „Eladó”. Vajon hol vannak a mindig vidám férfiak, akik néhány pohár sör, bor után vidám dalra fakadtak? Követték asszonyaikat a fellegek fölé?

A hentesboltból dohánybolt lett, ott élénk a forgalom, van itt élet és remény, kocsma helyett néha itt szól a nóta a titkon lehúzott féldecik után. Amott egy romos ház, előtte sok gyerek szaladgál, élénk zsivaj hallatszik, kergetőznek, bolondoznak, itt még látszik a boldog gondtalan gyerekkor. Az udvarban megannyi ócskaság, hűtőszekrény, autógumi, sílécek, műanyag vackok garmadája. Eladásra vagy saját használatra szánják, senki sem tudja, csak hozták a messzeségből.

A szomszéd ház még dacol az elmúlással, látszik, hogy az udvara gondozott, a benne lakó idős házaspár még teszi a dolgát, de ez a kicsi ház sem fogja a sorsát, a rá váró szomorú beteljesedést elkerülni. Valamikor én itt mindenkit ismertem, mindenkinek köszöntem. Engem is ismert mindenki, de a családom már sok éve kihalt innen. Már csak kevesen tudják, ki is vagyok. Unokáimnak semmit sem mond az én gyerekkorom szép világa, amikor a réten virágot szedtem, megdobáltam a kutyákat, megkergettem a libákat, felkapaszkodtam a lovas kocsik hátuljára, bebújtam a szalmakazalba. Néha még halat is fogtam a patakban. Ha lecsukom szemem, látom ifjúkorom letűnt világát.

A sárga házban lakott Bözsi néni. Ő mindig finom zsíros kenyérrel kínált meg. De jó is volt az, finom libazsírral, újhagymával, paprikával a tetején!
Az utcai kútnál mindig volt valaki, az asszonyok pletykálkodtak, a férfiak politizáltak, mi gyerekek meg szaladgáltunk, fogócskáztunk, volt néha sírásrívás is, ha jó nagyot esett valamelyikünk. Itt aztán mindenki megtudott mindent, ami érdekelte. Kezdődő szerelmekről, közelgő házasságokról, kikapós menyecskékről, családi titkokról szóltak a mindent is tudó asszonyok. Aki éppen nem volt ott, arról szóltak a szaftos történetek.

A közeli kék házban mindig csak húsz fillért kaptam újévi köszöntéskor és egy szem szaloncukrot, de a húsvéti locsoláskor sem jutott több. Nagyon zsugoriak voltak, nem is szerettem hozzájuk menni, de ha kihagyom őket, sértődés lett volna belőle.

Itt az utcán simogattam meg jó csípős csalánnal a szomszéd nagylányt, amiért nagyon kikaptam. Még ma is érzem a fájdalmát, ha rágondolok. Látom a szüleim házát is, ahol anyám egyre több virágot ültetett, apám büszke volt az általa szemezett rózsákra, a bőven termő szőlőlugasra. A házunkat a legszebbnek láttam az utcában.

Kisiskolás koromban édesanyám mindig elkísért a tőlünk vagy száz méterre lakó Rozika néni házáig, mert neki volt egy hatalmas kakasa, az engem rendszeresen megtámadott, sokszor szaladtam haza sírva, mert véresre csipkedte a lábam szárát.

Kinyitom a szemem, s a hajdani házunknak csak a falait látom, de holnap már talán azok sem állnak. Rossz kezekbe került a szüleim által felépített ház, nem vigyáztak rá.

A szüleink és az ő korosztályuk távozásával szemlátomást tűntek el a megszokott élmények, szinte megváltozott minden, hiszen már csak a temető az, ami összeköt a múlttal. Keressük, de nem találjuk gyerekkorunk szép világát. Ma már mi sem vagyunk fiatalok, többet utazunk a nagyvilágban, mint Rákóczi fejedelem, vagy Széchenyi gróf együttesen. Időnk van elég, kíváncsiságunk és egészségünk is tart még.

És az egykori otthonom? Bizony alig köszön rám valaki, és nekem sem kell köszönni a többségnek. Már csak a temetőben vagyok ismerős. A nevek alapján ott mindenkit ismerek. Szinte előttem vannak, látom őket a régi kopottas ruhájukban, kedvesek hozzám, mosolyognak rám. Gyerekkoromban élő, eleven, dolgos emberek, asszonyok jönnek sorban elém. Rég elmentek már.

Majd ha én is lehunyom szemem, és ide hoznak örökre, az őseim közelébe végleg megpihenni, a falubeliek azt sem tudják, ki voltam. Ez akkor már nem számít, senkit sem érdekel. De akkor már talán falu sem lesz. Majd lesz dűlőnév a falunévből, és a természet mindent visszavesz. Már készül a visszahódításra. Vagy talán felébred a falu Csipkerózsika álmából, ha az új lakók életre keltik? Én reménykedem benne.

Szálinger István

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék