Az ironikus humanizmus írója

A múlt nem létezik, a tíz évvel ezelőtti útlevelemnek nincs értelme

Claudio Magris világáról

Magyarországon az olasz irodalom az ismertebbek közé tartozik. Dante, Petrarca, Pirandello, Eco művei a kultúrafelfogásunkat is meghatározza. A hazai irodalomtudomány nyomon követi a jeles szerzőket.

Közéjük tartozik Claudio Magris is, aki a minket is magába foglaló világról, Kelet- Európáról ír.

Különös világ, tudjuk. A kelet-európai álmodozásokat, terveket gyakran követi errefelé kiábrándultság, amelynek mély társadalmi gyökere és hagyománya van. Sajnos, napjainkban is akadnak erre okot adó jelenségek. A borúlátás sajátos közép-európai világlátás, mert itt a nemzetek életvonalai gyakran összegabalyodnak. Itt mindig történik valami, de semmi sem folytatódik, itt nem érzi magát idegennek senki. Errefelé úgy élnek az emberek, mintha mindjárt itt lenne a világvége, és gyakorta elvakítja a szemünket szélfútta szellemek szenvedélye. A közép-európaiság gyakran áll vesztésre. Magris ennek a világnak a szülötte, írásai a Kelet-Európáról gondolkodók, olvasók szellemi csemegéi. A több identitás megjelenítője. A magyar irodalomra is nagy hatást gyakorolt szociografikus ihletettségű prózája. Irányadó szelleme az ezredvégi humanizmusnak, ahogy Konrád György fogalmazott róla.

1939-ben született a kulturális pluralizmus városában, Triesztben. Trieszt a bóra városa, és a szelek, mint a történelem gyakran tépték a várost. Az idill helye, de tragédiákkal teli a múltja. Nyüzsgő kikötő város, ahol a prágai csiszolt üvegtől kezdve minden kapható.

Magris foglalkozását tekintve író, publicista, egyetemi tanár. Egy ideig részt vett a közéletben, parlamenti képviselő is volt két évig. Napjainkban a Corriere della Serában olvashatjuk cikkeit. Vérbeli újságíróként az aktuális eseményeket boncolgatja. Ugyanakkor történelmi összefüggések alapján elemez, otthonos az európai kultúrkörben, fantasztikus nyelvmester, gondolkodó. Kézzel, tollal ír, mert úgy érzi, hogy a fogalmazás, a mondat csak a kezében születik meg. Szívesen ír kávéházban, ami egy kicsit közép-európai szokás is, de inkább azért nem otthon dolgozik, mert így nem vonják el a figyelmét a polcokon sorakozó könyvek.

Írásainak légterében a Monarchia agóniája is benne van, árnyként lebeg a levegőben a célját vesztett hatalom félelme. A trieszti kiábrándultság és a cigányos felszabadultság jó ismerője. Igyekszik közel kerülni a születése előtti időkhöz, ezért kutat különböző korokban, ezért merül el különféle népek történetében, szokásaiban. A Monarchia ürességét árasztó világát vizsgálva – Musilhoz hasonlóan – ő sem talált alapértékekre, csak egy lebegő árnyig jutott. Errefelé a hatalom ellenfél, itt a betörőkirályoknak (Breitwiesernek, a század eleji bécsi tolvajnak és nálunk a Whiskysnek) van legendája, itt ők népszerűek. Itt sok a gyengécske költő és a részeges csavargó. Ezen a tájon gyakran űz tréfát a történelem az itt élőkkel, amit itt úgy is meg lehetne írni, mint az elmulasztott lehetőségek sorozatát. Számtalanszor csak a pillanat múlásában reménykedünk.

Miután német szakon végzett a torinói egyetemen, Németország, a Habsburg-birodalom, illetve Kelet-Európa világa foglalkoztatta. Első könyve, a Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban 1963-ban jelent meg. Egyetemi disszertációját adták ki könyv alakban, és ezzel hozzájárult a régió felfedezéséhez. Ekkor alakult ki írói hangja, látásmódja. Később a mítosz helyett inkább egy modell bemutatásának nevezte írását. Ausztriában megtámadták, mert sértőnek találták, hogy nem a régi szép idők iránti nosztalgia árad az írásból. A kötet története az osztrák civilizáció számbavétele, elsők között vállalkozott egy kultúra elemzésére. A Monarchia nemzetek felett egyetemességének harmonikus képzetétől a tekintélytiszteleten át a bécsi életörömökig vizsgálódott. Irodalmi művek nyomába eredt a biedermeiertől a XX. század közepéig.

A Habsburg-mítosz című írása után a kelet-európai zsidóság felé fordult, ami mindig is vonzotta. Ide Singer iránti érdeklődése vezette. Ekkor született a Latona da dove című könyve, ami két zsidó férfiről szól, akik véletlenül akadnak össze. Az egyiknél sok csomag van, erre megkérdezi a másik, hogy: Hová mész? Argentínába – hangzik a felelet. Olyan messze? Erre a megkérdezett talmudista módon, kérdéssel válaszol: Messze? Mitől? Ebben a válaszban benne van a kívülállás, a száműzetés lényege, hiszen a zsidók mindig mindentől távol voltak, hazájuk is csak könyvekben, hagyományokban, törvényekben és kultúrában él. A hányattatások, pusztítások és túlélés világa foglalkoztatja a zsidó sors kapcsán. A trieszti zsidó közösség is elveszett, jó tíz éve már alig néhány főt számlált. A zsinagóga, mint a múlt emléke áll, csak lelkek lakják.

Magris fő műve a Duna, olyan esszéregény, amelyben nosztalgikus iróniával mesél a folyó menti népek történelméről, szokásairól, vágyairól, jellemzőiről. Elmondja, ahogy a kulturális hordalék végighalad Kelet-Európán. A forrástól indul és a tengerbe ömlésig tart. Nem fedi el történeteit mitikus szóvirágokkal, inkább kutatja a semmiből támadó dunai szélrohamokat. A Duna olyan könyv, amelynek helyszíneit sokan végigutazták már, és a felidézett történelmi eseményeket pedig tanultuk. A Duna, mint folyó, az egyetemes emberi megtestesítője, nem ígér semmi olyat, amit ne tartana be. Mit sem tud a teológiai kockázatokról, az ideológiai torzulásokról, a szerelmi csalódásokról. A legenda szerint, a Duna egy vízcsapból ered, persze ez szimbolikus magyarázat, de az ősforrást több település is magáénak vallja. Viszonylagos sovinizmusok úsznak a Duna vizén. Magris tudja, hogy a valóság mindig félelmetes, és ha meglátjuk, belehalunk. Nem a tények, az események érdeklik, hanem az élet értelmét, stílusát, dallamát megvilágító apró rezdüléseket vizsgálja.

A folyó mellett mesél nekünk az osztrákságról, ami a fúga művészetével rokon, aztán mesél nekünk arról az érzésről, amit mindig áhítunk, de soha meg nem ismerünk, és a Kismartonnál kezdődő pannon restségről, majd Budapestről, ami a költészet platóni felfogását testesíti meg. A városi rend és a poézis világát idézi az elillanó életről és a mindent felfaló történelemről, ahol elhallgatott események lappanganak a köztudatban, és a nagy igazságok sorra megdőlnek.

Anyámékkal a hatvanas években, hetente többször is leültünk a rakpartra és néztük a vizet, a határokat átszelő folyót, a múló idő jelképét. Kerestük, hogy mit visz a víz, találgattuk, honnan jöhet egy-egy ág, hol pompázott, mi termett rajta. Néztük, mi úszik a víz színén. Én a mai napig örömmel nézem, most is, amikor a városlakó budapestiekkel igyekeznek elfelejtetni a folyót. Mint a Mississipinek, a Dunának is megvannak a titkos és morális jelentései. Ezekről a jelentésekről szól Magris könyve. A folyó zavaros vize mellett mindenféle náció él, sok német is él itt, akik rendíthetetlen magyar hazafiak voltak. Az elmúlás felfalja a hagyományokat. Errefelé sok isten, géniusz inflálódott. Ez istenhabzsoló vidék egy garniszálló forgalmával.

Műveinek műfaja a témáiba kódoltak. A hangok (Le voci) 2010-ben íródott, és egy olyan férfi a beszélője, aki nem hisz a női test létezésében. A nő teste eltűnik előle, mint egy filmplakát, de közben rejtőzködik. Bizarr helyzetben, a hangok világában él a főhős, de valóságos beszélgetésektől fél. Egy szenvedély uralta életbe kapunk betekintést, olyan alakkal találkozunk, akit sajátos vonzalom tart rabságban. Azt vizsgálja, ahonnan a hang jön, melyre rárakódnak mindennapjaink zűrzavaros történései, aztán elszakad a nyugalom húrja, és az őrület kiűzi a hangok szerelmesét az erdőbe.

A Biztosan megérti (Lei dunque capirà) is egy hosszú monológ, ami a valóságos sorsától már eltávolodott asszony elbeszélése, magyarázata helyzetéről. Egy híres költő múzsája volt, de most egy szeretetotthon, a Ház lakója. A kötet a távozás lehetőségével indul, ez indítja meg emlékezéseit a férfiről, a nyughatatlan lelkű költőről, magáról, múltjukról, szerelmükről. De nem megy el, marad a Házban. Hol az intézet igazgatója, hol a régi kedves a szöveg megszólítottja. A nő pszichopatológiai eset. Összemosódik benne a valóság a képzelettel, a harag a megértéssel, a szabad életre való emlékezés az orvosi ellátás iránti hálával. Rá is igaz, hogy az emberek nagyon szeretnek saját túlérzékenységük miatt szenvedni. Magrist az emberi egyéniség problémája izgatja, keresi és kutatja, hogy hol van az igazság, mi a bölcsesség forrása, hogyan lehet védekezni az ártó szellemek ellen, milyenek a faragatlan tuskók, mire jó a háromszögletű gyűrű, hiszen minden nap történik valami, ami elmesélhető.

A Kisvilágok (Microcosmi) című műve szűkebb pátriájáról, Triesztről, Torino környékéről, valamint Dél-Tirol tájairól szól. A triesztiség vitalitás és melankólia. Nietzschei csata zajlik a megkövesedett kultúra ellen. Itt is utazunk, és reménytelen gerillaharcot folytatunk az irodalmi és kulturális feledés ellen. Nézzük a tájat, ahol még mindig a szél, a szeszélyes építész hagyja a legnagyobb nyomot. Az utazás, akár az írás – vagy az élet is – csupa kihagyás. A történetben szerényen háttérbe vonul, csak segít az eligazodásban. Segít az idő- és térbeli tájékozódásban, és mint egy nagy műveltségű helytörténész vagy idegenvezető, vagy tanár felidéz, mesél, miközben mikrokozmoszokat mutat be.

Nem azt nézi, hogy nagy vagy kicsi nép nyelvéről van szó, hanem az egymásra hatásukat figyeli. A keresztkötődések foglalkoztatják, tudja, hogy az etnikai tisztaság már nehezen fellelhető, nem a hangoskodás, a zsidózás, a cigányozás, vagy a magyargyűlölet a megoldás egy-egy problémára. Tennivaló akad elég, hogy ne váljon gyanússá a kelet-európaiság fogalma, mert még nem dőltek le az ideológiai korlátok, falak, dolgozni kell azért, hogy ne legyen Janus-arcú a régió. Nem gondolkodhatunk faj- és rögkultuszban, hiába él még bennünk a határ izgalma és átka. Időnként a kultúra és a morál pihen, és ekkor valamelyik néphez való tartozás vérontással megtorlandó ellentmondás, és az antiszemitizmus is a nőügyekhez hasonló magánkérdéssé válik, és a történelem újra átrendezések sora lesz, amikor bútorok vándorolnak a padlásról a szalonba és vissza.

A Vaktában (Alla cieca) című írása a Duna és Kisvilágok című regényeivel tart rokonságot. Már a címe is jelzi, hogy miről lesz szó: vaktában írja az érkező szavakat. (Olvasni is így lehet.) A XIX. század utolsó évtizedeibe kalauzol minket. A meghasonlás és a gyilkos ösztön nyomait vizsgálja, a keletkezésben lévő dolgok rejtélye izgatja. Főhőse Salvatore Cippico, olasz apa és tasmaniai anya gyermeke. A mű keretét egy zárt intézetben zajló pszichoterápiás kezelés adja, ennek során ismerjük meg a hős életét. Cippicot a XX. század történelmi kulcspontjain találjuk. Lelkes kommunista, harcol a spanyol polgárháborúban, aztán Dachauba hurcolják, majd Tito Jugoszláviájában a szocializmust építi, és őt is eléri a gyanakvó kommunisták öntisztító tüze, árulónak bélyegzik. Büntetőszigetre kerül, aztán – sok hozzá hasonló csalódott társával – Nyugatra megy. Ő Ausztráliába.

Magris tényekből állítja össze történeteit, így van ez az Egy másik tenger (Un altro mare) esetében is, ami 1985-ben született Biagio Marin hatására, aki Magris atyai, testvéri barátja. Ő hívta fel a figyelmét Carlo Michelstaedterre, a nagy gorizia költőre, filozófusra, aki 23 éves korában öngyilkos lett, és a megbékéltségre való képtelenség érzése jellemezte. Sorsának a megértését kereste ebben a műben, a múlt század elejei Monarchia peremvidékén élő olasz-osztrák-szláv világban. Az ő barátja, Mreule lett a mű hús-vér főhőse, aki nem írt, és barátjával ellentétben, arra törekedett, hogy ne vegyék észre. Hosszas kutatómunka eredménye a mű. Témája az embert leginkább foglalkoztató kérdésről szól: hogyan válunk valamivé, hogyan találjuk meg a dolgunkat a világban, hogyan találunk életutat magunknak. A változatos helyszíneken játszódó történet gondolatokkal, megfigyelésekkel teli igazi kalandregény.

Magris írásait az vezeti, hogy Olaszország a népek gyűjtőhelye. Az antik időkre visszanyúló gazdag kulturális hagyományok vidéke, folytatója. A művészetek számára is kellemes a klímája. Az ízlés és a szépség ott nemzeti ügy. Az élhető világok közé tartozik, az egységben rejlő különbözőségek helye. Olyan tiszteletben áll a műveltség, mint a tenger.

Magris érzékeny író, nietzschei érzékenységgel elemez szigorú logikával, és kíméletlen korrajzot fest, keresi a történelem mozgatóit. Van, aki francia jakobinusnak ítéli szellemét. Lírai kultúrföldrajzi eszmefuttatásai során aggodalmairól is szól, hogy a nacionalista indulatok lerombolják az összetartozás érzését az itt élőkben, és lanyhul a sorstudatunk. A németekkel is az a baj, hogy kipusztították magukból a bennük rejlő zsidót. Utazásai során nem rest nézni a vidéket, a házakat, elmélkedni a hely múltján, szellemiségén, nem olyan turista, aki vadul kattogtatja a gépét és csak a fényképeket gyűjti. Mesélés közben elbűvöli a valóság, ami sokkal különösebb a fikciónál, ahogy azt már Mark Twain is megfogalmazta. Nála az írás szövés és bontás. 

Novák Imre

tabs-top
More in Kultúra
Kötél

A kötél megkérdezi : sodrott mozdulat, bennem rejlő letompított húzó - vonó erő, megmerevült kúszó pillant, fonódó, fondorlatos hangulat ?...

Close