Az én két országom között

Magyarországon évszázadok óta él az olasz irodalom iránti érdeklődés, vigyázó szemünkkel folyamatosan nyomon követjük, kultúrafelfogásunk is táplálkozik belőle. A korábbi századok és a mai itáliai művészet is fontos számunkra, ezért is érdekes, hogy irodalmunk mennyire terjed, mennyire lesz ismert Itáliában, a világirodalom vizein hajózva.

Erről is beszélgettünk Mariarosaria Sciglitano tanárnővel, a Corvinus egyetem olasz lektorával, irodalmunk avatott ismerőjével, az elismert fordítóval.

Mariarosaria Sciglitano 1991 óta dolgozik Magyarországon. Előbb az ELTE vendégtanára volt a Soros Alapítvány támogatásával, most a Corvinus a munkahelye. Az olasz nyelv tanításán túl jelentős a műfordítói tevékenysége is. Hosszú ideje nyomon követi irodalmunkat. Jelentős szerepet játszik a magyar irodalom olaszországi elismertetésében. Az általa megszólaltatott magyar szerzők művei között szerepelnek regények, antológiák, forgatókönyvek, többek között Kertész Imre, Esterházy Péter, Tóth Krisztina, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Dragomán György, Jeles András, Konrád György, Márai Sándor írásai. Darvasi László novelláinak fordítása a 1999. évi Frankfurti Könyvvásár alkalmából fordítói elismerésben részesült.

Az elmúlt években hangos siker fogadta az általa olaszra fordított Borbély Szilárd, Forgách András és Bodor Ádám írásait. A tanárt és fordítót a magyar irodalom olaszországi ismertségéről is kérdeztük. A beszélgetés apropójául szolgál az is, hogy 2018-ban Déry Tibor-díjban részesült, amit minden évben olyan alkotónak ítélnek oda, akik a magyar irodalom művelésében kimagasló eredményeket értek el.

– Ön kitűnően beszél magyarul, hallottam már magyar politikust hitetlenkedni azon, hogy Ön csakugyan olasz-e. Miért pont Magyarország? Miért választotta a magyar nyelvet egy kitűnően érettségiző dél-olasz egyetemista lány Nápolyban?

– A nyolcvanas évek második felében divatba jöttek Olaszországban a kelet-közép-európai nyelvek, így a magyar is. Ekkor változott errefelé a szellemi klíma. Számomra a magyar volt a legvonzóbb. Nem voltunk nagyon sokan, de mindazok, akik akkortájt a nyelvet tanulták, ma is foglalkozásszerűen kitartanak mellette. Magyarországon és Olaszországban egyaránt. A nápolyi Keleti Intézetben tanultam, amely most már L’Orientale néven a Federico II Nápolyi Tudományegyetem része, ez korábban jezsuita intézmény volt. Néhány kivétellel, a világ majdnem minden nyelvét és kultúráját oktatták és tanítják ma is. Itt működik egy magyarságtudománnyal foglalkozó tanszék, ami jelentős szerepet vállal a magyar kultúra megismertetésében és terjesztésében. Olaszországban jelenleg nyolc olyan egyetemi intézet működik – és remélem, nem tévedek – ahol a magyar kultúrával foglalkoznak. Visszatérve a kezdetekhez, én a magyar nyelv és irodalom mellett, a finn és az angol szakot választottam.

– Mennyire ismerte a magyar irodalmat? Az Olaszországban is népszerű Pál utcai fiúkon kívül olvasott más magyar művet is?

– A Pál utcai fiúkon kívül, ami ajánlott irodalom Olaszországban, emlékszem az irodalmi szöveggyűjteményből Petőfi soraira, de azon túl nem sok mindenre, de a történelmi eseményekre, kapcsolatokra annál inkább. Mátyás király a nápolyi Aragóniai Beatrixet vette feleségül, és az ő reneszánsz gondolkodásmódjuk európai jelentőséggel bír. Tudom, Magyarországon Mátyást, az igazságost rengeteg legenda, mese övezi, és meghatározó alakja a magyar múltnak.

– Most kiket tart kedvenceinek? Kik számítanak Önnél a mai magyar irodalomnak?

– A legismertebbeken kívül, mint Esterházy, Kertész, Nádas, Konrád, szeretek fordítani Krasznahorkait és Parti Nagy Lajost, de szívem szerint még több figyelmet fordítanék a női írókra, és feltétlenül közöttük lenne Szécsi Noémi, Mosonyi Aliz, Tóth Krisztina és Lovas Nagy Anna, Bán Zsófia. A szakdolgozatom témájául is magyar szerzőt, Esterházy Pétert választottam, illetve a doktori fokozatot is magyar műről írt tanulmányommal szereztem. A magyar irodalom zsidó szálait elemeztem, Giorgio Pressburger írásait kutattam. Ő olaszul lett híres, és igazán érdekes a multikulturális művészetben való gondolkodása.

– Milyen szempontok szerint dől el, hogy mely műveket fordítja? A fordításokra honnan és kitől kap felkérést, ki választja ki a műveket?

– Az esetek túlnyomó többségében a magyar írók Németországon keresztül jutnak el Itáliába. Ennek egyik oka, hogy több magyar szerző hosszabb időszakon keresztül Berlinben dolgozik, beszél németül, és az ottani irodalmi ügynökségekre bízza magát, hiszen a két ország között hagyományosan szoros a kapcsolat, ezért ott értőbb befogadásra számíthat a kortárs magyar irodalom is, de jelentős szerepet játszik a Frankfurti Könyvvásár is a megismertetésükben. Egy irodalmi áttörésnek sok összetevője van. Szorgalmas kapcsolatépítésre van szükség. A legfontosabb a minőség, lényeges, hogy jó legyen a történet.

Ami engem illet, a könyvkiadók kérnek fel egy-egy mű fordítására, rajtuk kívül irodalmi ügynökségekkel is kapcsolatban vagyok, a kiadók és az ügynökségek olvasásra ajánlanak nekem írásokat. Ők azok, akik megkeresnek, lektori jelentéseket kérnek tőlem, és az általuk kiválasztott könyvek fordítására felkérnek. Én azokat a műveket szeretem, amelyek a közös európai múltunkról, jelenünkről szólnak, de a fikció mellett az elbeszélés nyelvezete is érdekel.

– Milyen visszhangot váltanak ki a magyar irodalmi művek? Kik az olvasóik Olaszországban? Milyen visszajelzéseket kapnak?

– Mindenek előtt szögezzük le, hogy külön kell választanunk Molnár és Márai esetét, valamint a rajtuk kívüli irodalom fogadtatását. Ha az elmúlt negyedszázadra vonatkozó adatokat vizsgáljuk, akkor látjuk, hogy közel 170 magyar szerzőt ültetett át olaszra a majd 50 fordító, nem sokkal kevesebb, mint 70 könyvkiadó számára. Jelentős tehát a fordítók száma, még ha nem is mindegyikük olasz anyanyelvű. Persze, esetenként nagyon alacsony példányszámokról van szó, még a Feltrinelli esetében is. Kertész a Nobel-díj odaítélésének köszönhetően Esterházynál kicsit jobban eladható volt. Sokat javít a helyzeten, ha egy regény megjelenéséhez valamilyen kulturális esemény kapcsolódik, mint egy film-, vagy színházi bemutató. Így volt ez a Kaddis a meg nem született gyermekért (Kaddish per il bambino non nato, 2006) esetében, amelyet én fordítottam a Feltrinelli Kiadónak, mert nagy hatású színházi monológ készült belőle, amit a 2006-ban, az évente megrendezett Cividalei Mittelfesten mutattak be, amelynek évekig a magyar származású Giorgio Pressburger volt a fő szervezője.

Míg a kritika mindig is nagyon odafigyelt a kelet-közép-európai szerzőkre, így a magyarokra is, sajnos a magyar irodalom olaszországi kereskedelmi sikereiről nem nagyon beszélhetünk. Mélyebb vizsgálódást is megérne az okok tárgyalása. Megemlíthetjük, hogy a nagyobb kiadók – mint a Feltrinelli (Kertész, Esterházy), vagy az Adelphi (Márai, Füst Milán), az Einaudi (Szabó Magda, Kristóf Ágota, aki Svájcban élt, és franciául írt, Giorgio Pressburger, aki Olaszországban élt, és olasz nyelvre váltott), hogy csak néhányat soroljunk fel azok közül, amelyek mérvadóak a kulturális életben – a legjelentősebb szerzők közül válogatnak és nyomon is követik kiadványaik sorsát. Nem elhanyagolható olyan kisebb kiadók szerepe, mint amilyen a nagybecsű római kiadó az „Edizioni e/o” (Kelet/Nyugat), amely igen sokat tett a legigényesebb magyar irodalom főbb képviselőinek megjelentetéséért (Szerb A., Csáth G., Ottlik G., Örkény I., Kardos G., Balázs B., Bodor Á., Molnár Ferenc, az első Esterházy P. könyv: A szív segédigéi, Kondor Vilmos, Kopácsi Sándor). Sok más szerző műveit is lefordíttatják, és megjelentetik kisebb kiadók, közöttük akadnak nagyon ambiciózusok is, amelyek sajnos, nem tudják megfelelő módon megismertetni, terjeszteni, promotálni a szerzőket. Itt egyáltalán nem jelentéktelen szerzőkről van szó, akár hasznos is lehetne a tevékenységük, de a gyakorlatban nem így van. Általában egy-két művet jelentetnek meg, és ha jól megy, elfogy a piacon, akkor a szerző más műveit is közlik, de ha nincs kereskedelmi sikerük, a feledés homályába vesznek…

Ami Molnár Ferencet illeti, a már említett Pál utcai fiúk című művének köszönhetően széles körökben ismert Olaszországban. Márai története egyedi. Nagy sikert aratott A gyertyák csonkig égnek (olaszul Le braci), hiszen jó volt a fordítás, és fel is figyeltek rá. Így lett sikertörténet. Talán emlékeztetett a két háború közötti Olaszországban oly népszerű és divatos Körmendi és Zilahy regényekre, vagy Max Neufeld Ezer líra havonta című filmjére.

1998-ban a nagybecsű Adelphi kiadó közép-európai irodalomnak szentelt sorozatában jelent meg, olyan szerzők társaságában, akik közel állnak a művelt olasz olvasóhoz, mint Robert Musil, Joseph Roth, egyszóval a Monarchia irodalmának alkotói. Azt is mondják, hogy egy a kilencvenes évek végén hivatalban lévő, jelentős olasz politikus (Massimo D’Alema) olvasta Capri szigetén, ragyogó napsütésben. Tudjuk, hogy Márai ezer szállal kötődött Olaszországhoz, különösen Nápolyhoz. Évekig élt ott, fontos volt számára az olasz kultúra, hatott is műveire. A gyertyák csonkig égnek könnyen olvasható, mindenki számára befogadható. Ezért az utóbbi években sokkal inkább ezt olvasták, mint az elmélyedésre késztető, nehezebb műveket. Nagy érdeme a regénynek, hogy felkeltett az érdeklődést Márai többi művei iránt, például a Napló iránt is, amely egy egész más írót mutat meg nekünk. Ami engem illet, a Napló sokkal érdekesebb számomra. Amúgy Márai regényeit már megismerhette korábban is az olasz közönség. A Válás Budán már 1938-ban megjelent olaszul, aztán a Vendégjáték Bolzanóban 1941-ben, tehát újrafelfedezésről van szó.

Ami Esterházyt illeti, minden bizonnyal a Harmonia Caelestis hívta fel az olvasók figyelmét rá, illetve az ezt követő Javított kiadás, pedig már l998-ban kiadták A szív segédigéit. A most ősszel megjelent Semmi művészet (Non c’è arte) című regényről az első recenziókat a sportújságok közölték, azután természetesen a többi napilap is foglalkozott vele. A könyv sikeréhez a témája is hozzájárult, mert a futball Európában roppant népszerű, és a szurkoló mindenütt ugyanolyan, a legendás focistákról szívesen olvasnak.

– Milyennek látja az olasz irodalom ismertségét Magyarországon?

– Közönségsikerről itt sem beszélhetünk. Még akkor sem, ha a klasszikusokat lefordították, gondolok itt Dantéra, Boccaccióra, Petrarcára. Sőt, Az Isteni színjáték újabb és legújabb fordításai látnak napvilágot. Míg a két háború között Olaszországban Körmendit, Zilahyt olvasták, Magyarországon pedig megjelentek D’Annunzio és Bontempelli művei. Itt vannak azután olyan szerzők, mint Italo Calvino, Luigi Pirandello, Alberto Moravia, Dino Buzzati, csak hogy néhány nevet említsek, akiket újra és újra ki kell adni Magyarországon. Tehát ismertek a magyar olvasók számára. Azután említhetjük Umberto Ecot és Claudio Magrist – kiknek megvan a saját olvasótáboruk Magyarországon – és igazán keresettek. Ezek után jönnek az új generáció tagjai közül: Niccolò Ammaniti, Fabio Volo, Melania Mazzucco, Alessandro D’Avenia, már a magyar irodalomértők körében is érdeklődést keltettek írásaikkal. Természetesen tudom, hogy egészen más a kiadók helyzete Magyarországon, ahol van néhány nagy kiadó, elsősorban az Európára gondolok, de ott van azért a Magvető is, amelyek megjelentetnek mindent, amit az olasz irodalomban olvasni lehet. Már 1994-ben az Olasz Kulturális Javak Minisztériuma díjjal ismerte el az Európa Könyvkiadó tevékenységét, Boccaccio, Machiavelli, Manzoni, Svevo műveinek megjelentetéséért.

– Évtizedekig tanított a Corvinuson, ahol közgazdákat, diplomatákat képeznek, elsődlegesen szaknyelvet tanítanak. Az olasz irodalomra jut idejük? Diákjai mennyire tájékozottak az olasz irodalomban?

– A diákok általában nem sokat olvasnak, és ez nem csak itt igaz. Bár az sem teljesen helytálló, hogy nem olvasnak, vagy az, hogy az internet ellustította őket. Ugyanezt mondták annak idején a tévénézésére is. Reggeltől estig el vannak foglalva az óráikkal, ezer tevékenységet űznek, ami rendjén is van ebben az életszakaszban. Olvasnak-e olasz irodalmat? Talán a klasszikusokat igen, az iskolai pályafutásuk alatt. A maiakat kevésbé.

Engem jobban aggaszt, hogy nem olvasnak újságot, nem tájékozódnak, vagy nem megbízható forrásokból szerzik információikat, nem mindig hiteles oldalakat látogatnak a világhálón. Amikor egyetemi hallgatókról beszélünk, ez már ugyancsak elgondolkoztató. Ők jelentik az ország leendő értelmiségét, tehát ők lesznek a jövő alakítói. Többen túlságosan kiábrándultak, és úgy gondolom, nem foglalkozunk eleget velük, nem segítünk nekik eligazodni a világban, így elhanyagoltnak látom őket a szó szélesebb értelmében. De ez nem kizárólagosan magyar jelenség. Olyan, mintha a világ átalakult volna egy hatalmas Erasmus programmá, amelyben a diákok utazgatnak, de nem tudom mennyit sikerül felszívniuk a vendéglátó ország kultúrájából.

– Úgy gondolom, fontos, hogy a fordító ismerje azt a kulturális közeget, amelyből a műveket áthelyezi egy másik nyelvi és kulturális közegbe. Budapest mennyire lett az otthona?

– Mindig nehezemre esik ilyen kérdésekre válaszolni globális, multietnikus korunkban, amikor határok már nincsenek, vagy nem kellene lenniük, és egy szemantikus szférából egy szempillantás alatt átjutunk egy másik szférába. Társaságban – itt és Nápolyban is – a kultúra újabb és újabb kérdéseiről beszélünk a barátaimmal, és ez nekem nagyon fontos.

Definiálni, hogy mit értek haza alatt és melyik ország is lenne az, lehetetlen vállalkozás egy ilyen beszélgetés keretei között. De ha csak a szóban forgó két országra szűkítjük a kérdést, Olaszországra és Magyarországra, azt mondanám, hogy ott érzem otthon magam, ahol azt tapasztalom, hogy van célja és értelme a munkámnak. Ez alatt azt értem, hogy tehetek azért az ügyért, hogy az én két országom között kulturális híd épüljön. Immár majd 30 év eltelt, hogy diáklányként először jöttem Magyarországra, így élményeim, amelyek ide kötnek, két történelmi korszakot ölelnek át. Egy olyan világ emlékeit is őrzöm, ami már nem létezik.

Tehát a haza az, amelyet mi választunk és mi teremtünk meg magunknak, de azt sose gondoltam, hogy eltávolodhatnék Olaszországtól. Itália egyetemes fogalom, kulturális örökségünk, nem dönthet úgy az ember, hogy elhagy valamit, ami az egész emberiség meghatározó értékét képviseli. Mindig is az volt a célom, hogy a párbeszédet, a kulturális információk áramlását elősegítsem, és úgy látom, még sok a teendő, hogy jobban megismerjük egymást, szinte naponta harcolok, hogy megszabaduljunk a rengeteg közhelytől, ami Olaszország felületes ismeretéből fakad.

– Azt szokták mondani, hogy egy-egy vers, próza egy másik nyelven egy másik mű lesz. Közkeletű az a meghatározás, hogy a fordítás olyan, mint egy hímzés visszája, ha másik nyelven szólal meg. Ön mit gondol erről?

– Nagyon hosszú és összetett a kérdésre adható válasz, de az a lényeg, hogy az információ és közvetítésének korrektségére kell törekedni. Nem gondolhatjuk azt, hogy elég elsajátítani egy nyelvet, hogy fordítani is képesek legyünk a tanult nyelvre. Az a tapasztalatom, hogy a fordítások során jobban megismertem a nyelvet, a kifejezések árnyalatait és közelebb kerültem a magyar gondolkodáshoz, észjáráshoz.

Sajnos, gyakran megesik velem, hogy olyan szövegeket kell lektorálnom, amelyeket nem anyanyelvű fordító ültetett át olaszra. Ilyen esetekben a lektorálási munka alapvető fontosságú, sőt azt mondom, kikerülhetetlenül szükséges, de némelykor jobb újra fordítani a szöveget. Felkészült fordító hiányában a lektor az, aki közvetítő szerepet tölt be, képesnek kell lennie az eredeti szöveg teljes mélységében való megértésére. Akkor rossz egy fordítás, ha nem adja vissza az eredeti jelentéseket és hatásokat, azaz nem pontos a gondolatok közvetítése, ahogy azt az előbb mondtam.

– Önnek mi a fordítói ars poeticája?

– Engedtessék meg, hogy szóljak a fordítók, elsősorban azok nevében, akik megszállottan és mindenekelőtt kritikai szellemmel, hozzáértéssel teszik a dolgukat. Fordítani, mint ahogyan tanítani sem lehet egyszerűen a megélhetésért, kell az elhivatottság, a felkészültség. Sajnos, úgy tűnik, hogy nem minden olasz és magyar fordítás születik eszerint.

A rossz fordítások nem csak gazdasági értelemben nem mondhatók sikeres vállalkozásnak, de egyenesen kárt okoznak, ami egy mű, egy szerző, egy gondolatvilág más közegben történő megértését, elfogadtatását illeti.

– Köszönöm a beszélgetést.

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék