AZ ÉN GYŐZTESEM…

”Örömmel értesítjük, hogy bekerült az Év Magánrendelője Verseny szakmai zsűri által értékelt top 5 rendelőjébe”. Ezt kapta főhősünk egy idei hivatalos levélben, amely információhoz teljesen véletlen folytán jutottam. Aztán júniusban megtudtam, hogy nem Ő nyert, ami nekem talán rosszabbul esett, mint az érintettnek – ismerve tudását és emberségét. Ám szokták azt is mondani, hogy ami késik, az nem múlik! Nagyon remélem és bízok abban, hogy jövőre ebbéli nagy vágyakozásom beteljesül, merthogy nagyon megérdemelné ezt az elismerést.

Köztudomású, hogy sokan és sokszor kritizálják az egészségügyi dolgozókat, de méginkább szokás a hozzáállásukat kritizálni széles e hazában. Jegyezzük is meg nagy gyorsasággal az állításhoz, avagy a felvezető mondathoz: zömében talán nem is jogtalanul, még ha az ellátási rendszer anyagi és technikai feltételei ehhez alapot/okot is adhatna.

Nos, rohanó világunkban – különösen itt a Kárpát-medencében – az orvosoknak egyre kevesebb idejük jut a tényleges orvoslásra a növekvő adminisztrációs terhek és egyéb bürokratikus rendeletek érvényessége okán. E tényből kiindulva nem is lehet azon csodálkozni, hogy a médiában szinte napirenden van a negatív hírek és információk publikálása. Ám ezúttal akkor – rendhagyó módon – örömmel osztja meg egy zsurnaliszta a ritkaságnak számító személyes tapasztalatát, méghozzá a pozitív oldalon.

Vágjunk a dolgok közepébe a fogászat kapcsán, még ha egy nem is átlagos alapállástól datálódik az immáron kálváriát megjárt problémám. Az írásra ösztönző ok a bal felső gyökérkezelt és koronás hetesem, amely az utóbbi fél évtizedben – egyre gyakrabban – olyannyira begyulladt (szaknyelven bedurrant), hogy ötnapos antibiotikumos kezelésekre volt szükségem. Jut is eszembe Édesapám intelme, miszerint a témában mindig a prevenció és a maximum évenkénti ellenőrzés a legfontosabb. Vagyis a foghúzást lehetőleg kerülni kell, amit eddigi életemben mindig igyekeztem is követni illetve betartani. A lényeg: több szakorvosnál is próbálkoztam a panoráma röntgenes felvételemmel, de eddig sehol sem adtak megbízhatóan egyértelmű választ a gyógyításra. Pedig paradontológusnál és profi szájsebésznél is jártam, ahol a rezekció is szóba jött. Erre lehetne azt mondani, hogy peches ember vagyok, hiszen Murphy törvénye valójában eléggé kíséri az életemet – egyéb területen és témában is.

Viszont azért van egy jó hírem is, mivel a mondás szerint minden rosszban van valami jó is. Ez esetben: a tucatnyi szakorvos sorában megtaláltam az én emberemet, akiben egyelőre nagyon bízom alaposságának és emberségének köszönhetően. Ugyanis megkeresésemre teljesen ismeretlenül egy válasz e-mailben hosszasan ecsetelte a bakteriális eredetű fertőzésről a véleményét, méghozzá meggyőző érvelésekkel. Amikor olvastam a korrekt sorait, a személyes találkozás nélküli levelezésből arra gondoltam, hogy Zuglóban (Budapesten) is talán a „sok a vadász, de kevés a fóka” szindróma érvényesül. Hát jelentem, alaposan tévedtem, merthogy az éles bejelentkezésemre – nagy meglepetésemre – félhónapnyi várakozásra kényszerültem. Annak ellenére, hogy pár nap múlva lehetőségem lett volna másik orvoshoz menni, mégis reá vártam. Telepatikus megérzésem végülis bejött, még ha az alaposság és biztonság miatt sajnos meg is kellett várnunk a következő begyulladást. Merthogy a tapasztalatok alapján a legfontosabb az orvosba vetett hit és bizalom!

Ezek után remélhetőleg indokolt mások számára is hősünk felfedése, merthogy igencsak megérdemli a megismerést és nevesítést. Ráadásul a zsurnaliszták elég ritkán szoktak dicsérő stílusban glosszázgatni, így szerencsére ezúttal kivételt tehetünk a mundér becsületének megvédésére. Megjegyzem nagy gyorsasággal, Dr. Majzik Gabriella szerénységének köszönhetően nemigen akart „kötélnek állni”, ám állítólagos erőszakosságomnak vagy rámenősségemnek köszönhetően előjött belőlem az ex napilapos korszakomból megmaradt hitvallásom – a megismerés igénye.

Lássuk, valójában ki is a Nagy Ő? Nos, a doktornő az egészségügyben dolgozó szülők (édesapja orvos, édesanyja műtősnő) gyermekeként Budakeszin élt nyolc éves koráig, ahol már az általános iskolában körvonalazódott egyénisége, hiszen a mai napig csak azt hajlandó megtanulni, ami érdekli. Ezt követően Csákvárra sodorta az élet – egyke leányként – a családjával, ahol egy Esterházy kastélyt tüdőgyógyintézetté alakítottak édesapja vezényletével (immáron kórházigazgatóként), míg anyukája országos hírű ápolónő képző iskolát alapított, s mindeközben levelező tagozaton elvégezte a jogi egyetemet. Miután főszereplőnk itt elvégezte az általános iskolát, a gimnáziumi érettségit Budapesten és Székesfehérváron szerezte meg – mondhatni mozgalmas és izgalmas körülmények közepette. Elmondása szerint szerencsére nem vették fel Szegedre az orvosira, így mintegy véletlenül fogászati asszisztensként dolgozott egy esztendeig. Ez tulajdonképpen meg is határozta hivatását, merthogy megtetszett neki ez a munka. Így a következő esztendőben felvették a budapesti Semmelweis Egyetemre, s annak elvégzése óta, jelenleg szakorvosként tevékenykedik a fővárosban Dentabo nevű vállalkozásával.

S amit úgymond epilógusként megjegyezhetünk: a doktornő sokoldalúsága külön misét is megérdemelne. Tehetséges zongoristaként is megélhetett volna, nem beszélve arról, hogy autóversenyzőként többszörös magyar bajnokot is tisztelhetünk benne. Hosszas beszélgetésünk során – többek között – kitűnő műszaki érzékéről is tanúbizonyságot tett. Kreativitása, s egyáltalán a minden téma iránti fogékonysága illetve aktív érdeklődése ritkaságnak minősíthető. De a legértékesebb tulajdonsága mindenképpen a korrektségben rejlő embersége és szaktudása!

-Szalay Attila-

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék