Aki végig a védteleneket oltalmazta

Emlékezés a 75 éve elhunyt Apor Vilmos győri püspökre

Apor Vilmos hősiessége, életét feláldozó cselekedete nemcsak Győrben,  de az országban – és másutt is – ismert. Ha neve szóba kerül, rögtön az a hősiessége jut eszünkbe, ahogy a győri Püspökvár pincéjében bujtatott asszonyok, lányok védelmére kelt az oda behatoló részeg szovjet katonák ellenében De a zsidó származású keresztények védelmére is – szinte élete kockáztatásával – mindent megtett a legvadabb nyilas időkben.  

Példamutató hősiesség

Ismerjük, Győrben a püspökvári tragédia előzményeként a püspök erélyes fellépésére már-már a betolakodó szovjet katonák távozni készültek, de egyikük visszafordulva géppuskával végigpásztázta a helyiséget. A püspököt három golyó ért, a hasüregbe hatoló golyó halálos következményekkel járt. Mindez nagypénteken történt. A püspök a kórházba szállítás közben ezt mondta: „Köszönöm a jó Istennek, hogy ilyet nagypénteken adott”. Ilyen volt báró Apor Vilmos.

Apor püspök iménti hősies fellépése az agresszív szovjet katonák ellen közismert, ellenben jóval kevesebbet tudunk a zsidó származású katolikusok (de közvetve minden üldözött) megmentésére tett lankadatlan küzdelméről, hősies erőfeszítéseiről. Az 1939-ban alapított Magyar Szent Kereszt Egyesület fővédnökeként a zsidótörvény által érintett katolikusok védelmére kelve kezdettől sürgette a püspöki kar és az egyházak együttes fellépését. Az üldözött zsidók mentésének egyik formája a megkeresztelés volt, amiben azonban 6 hónapos felkészítő oktatást írtak elő. Apor püspök ezt „önkényesen” lerövidítette, sőt egyes  esetekben felmentést is adott az azonnali megkeresztelés érdekében.

Kérvényezte, hogy a  győri barakkokba összezsúfolt megkeresztelkedetteket lelki gondozásban részesíthesse, de ezt a kérését durván elutasították. A bevagonírozás hírét meghallva a helyi német parancsnokságra is elmerészkedett, de itt is elutasították. Fellépésére Jaross belügyminiszter (akinek egyik testvére pap volt…) és a győri főispán meg is fenyegették.

Közös tiltakozás sürgetése

Amikor a helyzet súlyosbodott, a deportálások küszöbön voltak (vagy már meg is kezdődtek), a püspökök között is kiemelkedő állhatatossággal sürgette a közös egyházi tiltakozást. Ez ügyben Serédi prímáshoz 1944 áprilisában három levelet is küldött. Utolsó levelében már a zsidó származású papok, szerzetesek életéért is kifejezte aggódását. A maga módján – és szerény eszközeivel  – mindent megtett a védtelenekért. Egy részüket bújtatta, másokat Angelo Rotta pápai nunciushoz vagy Gizella nővéréhez, a Magyar Vöröskereszt főnökéhez irányított. Amikor a deportálások megkezdődtek, magához a kormányhoz küldött tiltakozó jegyzéket.

A közös egyházi fellépés elmaradását végtelenül sajnálta, mivel a református és evangélikus egyház részéről már elindult az a kezdeményezés, miszerint a három történelmi egyháznak együttesen kellene közös tiltakozó pásztorlevelet kiadni a zsidóüldözések ellen.

Könyörögve kérte a prímást

Apor Vilmos a közös egyházi fellépést sürgetve e szavakkal írt 1944. június 15-én kelt levelében: ”A kormánnyal szemben a végső eszközökhöz fordulni kegyeskedjék….Könyörögve kérem Eminenciádat, kegyeskedjék csatlakozni a más vallású keresztények memorandumban  kifejezett buzgalmához….”

Az ominózus levélben a végtelen tisztelet határát túllépve szinte szemrehányásnak tűnő mondatokat kockáztatott meg, amikor ezeket írta: „Ma már ott tartunk, hogy a református egyház megelőzött minket,  és máris döntő lépésre szánta el magát…”.

Majd így folytatta: „Hogyan fogunk megállni a történelem előtt, ha látszólagos egyetértésben és udvariassági viszonyban maradunk olyan kormánnyal, mely országszerte a legnagyobb kegyetlenséggel kínoz 100 meg 100 000 embert, megfosztja őket minden emberi jogaiktól, és asszisztál ahhoz, hogy őket rabszolgamunkára s a halálba deportálják”.

A prímáshoz írt második levélében így panaszkodik. „Híveink nem tudják mihez tartani magukat a hivatalos helyről jövő félreértések özönében. A gyóntatószékben felvetik a kérdést, hogy „szabad-e sajnálni azokat a szegény, megkínzott zsidókat”. S felidézi azt az idős nénit, aki neki szinte félve és suttogva vallotta be, mintha bűnt követett volna el, hogy kenyeret adott a gettóba zárt embereknek.

A püspök a közös fellépés elmaradásának tulajdonította, hogy „sokan több-kevesebb jóhiszeműséggel vesznek részt kegyetlen intézkedések végrehajtásában”.

A szószékről is bátran kiállt az üldözöttek védelmében. 1944-ben pünkösdi prédikációjában nyíltan kimondta, hogy „akik gyűlölik, kínozzák az emberek bármely csoportját, a zsidókat, és akik ezt helyeslik és ebben részt vesznek, azok bármennyire is kérkednek kereszténységükkel, nyilvános bűnösök, s addig feloldozást nem kapnak, amíg nagy bűnüket jóvá nem teszik”.

Utolsó szavai

Ez a hősies kiállású püspök elveihez halála utolsó pillanataiban is hű maradt. Paptársaihoz szóló utolsó szavaiban arra kérte őket, hogy legyenek hűek az Egyházhoz, hirdessék bátran az evangéliumot. A bátor kiállásra való felhívás olyan haldokló szájából hangzott el, aki élete példáján bizonyította szavai hitelességét. A védtelenekért harcolt, előbb a nyilas kormány által üldözöttekért, utóbb az erőszakos szovjet katonák elől menedéket kérő asszonyokért, lányokért.

Az 1997-ben boldoggá avatott vértanú püspök emlékét szívünkben őrizzük. Legyen áldott emléke!

 Dr Kölcsei Tamás

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék