A zene nem ismer határokat

Az alábbi szösszenet – egy rehabilitációs időszakomnak köszönhetően – ez év áprilisában született Hévízen. Ilyen helyzetben az ember általában magányosnak mondható az idegen környezetben – zömében ismeretség hiányában. Csupán az étkezések (négy fős asztaloknál) véletlenszerű beosztása javíthatna a kiszolgáltatott helyzetben, ebben ezúttal nem volt teljesen szerencsém. Az előzményekhez tartozik,  hogy a történések között – abszolút véletlenül – szinergiát véltem felfedezni, ami tulajdonképpen három napon belül valósult meg…

Nos, az említett – kórházi orvosok által felügyelt – terápia sorában a többi között elektromos frekvenciás kezelések is szerepeltek. Ezúttal egy interferenciát követően dupla mágnes karikába irányítottak (negyedórára). A barlangszerű állapotban szembesülhettem – az intézet jóvoltából – egy olyan rekreációs zenével, ami valamiképpen (a jó ötlet kapcsán) nagyon mélyre hatott. Jelesül az olvasóval megosztva az élményt – „Az élet megy tovább”címmel:

Ráadásul – érdekes módon – mindez többször is megismétlődött (pár napon belül) a zenei válogatások nagy kínálatában, így a telefonom felismerő applikációja segítségével kinyomoztam az előadót. Bevallom nagy zenebarátként: a klasszikusoktól a metálig mindenevő vagyok a maradandó dallamokra, ám a számomra ismeretlen szerzőnek sikerült a szívem legmélyébe hatnia. Vallomásomat igazolandóan, a világhírű Metallica Nothing als Mather című lírikus számát is örökre a legmélyebb skatulyába raktároztam e tekintetben – különösen a szimfonikus kísérettel történt feldolgozásukban.

Ezek után jött egy alkalommal, hogy egy mozis program mellett döntöttem –  kikapcsolódásképpen. Megjegyzem: nyugdíjas éveimet taposva soha nem történt meg velem, hogy egyedül nekem vetítenek filmet – s ez már önmagában is fura érzés volt, még ha az egy kis teremben is zajlott. Apropó, jut eszembe hasonló állapot/érzés, ami egy új évi síelésemhez datálódik: https://www.aktivpihenes.hu/mozaik/rendhagyo-ujev-a-siarenaban/

Visszatérve a Fontana filmszínházra még annyit, hogy a pénztárnál udvariasan  felkínálták az ülőhely választását. A számmisztika alapján a szokásos szerencseszámommal éltem: vagyis a harmadik sor 3.-as széket választottam illetve kaptam is meg. Természetesen a norvég – sajnos feliratos – film tovább fokozta a zenei élményeimet.Merthogy a remek alkotásban széles skálán fordultak elő szívet melengető zenei betétek: Bach és Beethoven az egyik oldalon, míg a könnyűzenét a rangos Whitesnake vagy az Eagles csapat képviselte. 

Egyébiránt a Vilma és a férfiak filmről –  kedvcsinálónak a témáról – röviden a lényeget érdemes elolvasni:

A 30-as évjáratú zongora tanárnő (Vilma) egyedül él egy norvég kisvárosban. Kerüli a közösségi médiát és túl sokat aggódik. S leginkább a halál gondolata nyomasztja. Ám közeleg a karácsony és egy nap váratlan látogatói érkeznek: egy jóképű pap és egy patológus jelenik meg a lakása küszöbén – vagyis két férfi levelet hoz Vilma apjának halálhírével!

 A bökkenő azonban az, hogy Vilma mostanáig semmit nem tudott az apjáról, így a levél felforgatja az egész eddigi világát. Vilma életében eddig nem nagyon voltak emberek, most azonban hirtelen két férfival kell foglalkoznia (azaz a halott apjával együtt hárommal).

A film egyszerre humoros és megható a magányról, az összetartozásról és arról,  hogy az életben néha kockázatokat is kell vállalnunk. Továbbá megmutatja, hogy veszteségek után olykor nyerhetünk valami mást, amiért érdemes élni. Egyúttal emlékeztet arra, hogy van remény még akkor is, amikor minden reménytelennek tűnik…

Az elmondottakból talán az is kitűnik, hogy tulajdonképpen romantikus, egy időben lélek felemelő produkcióról van szó, amit egy szóval lírainak is nevezhetünk. Természetesen ez inkább hölgyeknek ajánlatos, merthogy a férfiaknak ugyebár nem mindig szabad vagy ajánlatos a valós érzelmeket kimutatnia. Bevallom: e tekintetben nagy szerencsém volt, ugyanis a filmet egyként tekinthettem meg, s ezáltal nem is nagyon fogtam vissza magamat –  könnyeimmel küszködve…

Epilógus: talán nincsenek is az életben véletlenek körülöttünk – szoktuk megjegyezni különböző társasági/baráti összejöveteleken. Mindenesetre a fentiek hasonló következtetésekre befolyásolnak. Egy azonban  biztos: a felejthetetlen élményeket életem végéig őrizni fogom a szívemben abban a reményben, hogy mások is részesei lehetnek a zene határok nélküli üzenetének…

Szalay Attila

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék