A világháború végén és utána Üllőn

Mindig érdekes, amikor egy elevenen emlékező szemtanú mondja el személyes visszaemlékezéseit egy meghatározó történelmi korszakról. Jelen esetben a Magyar Könyvtárosok Országos Egyesületének egykori elnöke, az agrár- és könyvtártudományok neves személyisége (Bné H. I. dr.) bölcs rálátással idézi fel szülőhelyén, Üllőn a világháború utolsó napjait, valamint a „felszabadulás” utáni első időszakot. Lényegében egy  hetven évvel ezelőtt átélt nehéz időszakból származó, élénken megmaradt eseményről kapunk képet. A vészterhes korszakról írt visszaemlékezés hátterében azonban fel- felvillannak olyan szép pillanatok is, amelyek okot adnak az optimizmusra….

A világháború vége felé – novemberben

Ezerkilencszáznegyvennégy novemberében, amikor a frontvonal elérte a falunkat, Üllőt, a harci cselekmények elől a lakosság elrejtőzött, ki hova tudott. A mi családunk a házunk pincéjébe költözött. Szép nagy, ablakos pince volt, és befogadtuk oda a szomszédház lakóit is.

November elején a szovjet parancsnokság elrendelte a falu kiürítését. Az orosz járőrök sorra járták a házakat, és az embereknek el kellett hagyniuk otthonaikat, valamint a falut is Ócsa felé el kellett hagyni. Ki hogyan tudott: leginkább gyalog, batyuval a hátukon. Családunknak szerencséje volt, hogy nagynénéméknek az orosz katonák az elvitt gyönyörű lovaik helyett ott hagytak egy vak gebét. Ezt fogták be a szekérbe, és úgy indultak útnak. Édesapám kérésére nekünk is megengedték, hogy velük menjünk, így több szükséges holmit, egy kis élelmet is magunkkal tudtunk vinni.

Mire Ócsára értünk, este volt már, és a falu tele volt, nem találtunk befogadó házat, tovább kellett menni. Így érkeztünk Dabasra. Öt-hat család lehetett még együtt. Késő este volt már, de valahonnan világosság látszott egy nagy udvarházban, oda bementünk. El is helyezkedtünk, még voltak üres szobák. Mint utóbb kiderült, a Dinnyés-kúriába keveredtünk. Dinnyés Lajos, a tulajdonos később érdekes szerepet játszott a ’45 utáni időkben – talán majd írok róla.

A kúriában bútorzat vagy értékes holmi már nem volt; vitték az oroszok, falubeliek, ki mit ért. Sajnos néhány nap múlva tovább kellett mennünk, mert a kúriába orosz parancsnokság költözött, és bennünket elzavartak.

Így jutottunk el Újhartyánba, egy sváb községbe, ahol rögtön a templom melletti házban lakó nagygazda befogadott bennünket. Jellegzetes sváb porta volt, úgynevezett nagyház és kisház. Mi a kisházat kaptuk szállásnak. Ez állt egy kb. hatszor-hatos helyiségből – ez lett a lakószobánk –, valamint egy másik helyiségből, ahol a kemence volt, és főzni is lehetett.

Saját ennivalónk természetesen nem volt, hiszen nem tudtunk magunkkal vinni úgyszólván semmit, talán egy kis szalonnát, cukrot, de az is hamar elfogyott. Kaptunk viszont a házigazdától, Riesmayer bácsitól, korlátlanul krumplit, zöldséget, valamennyi lisztet.

A nagyház szobáiban folyamatosan szállásoltak be orosz katonákat. Ahogy elment egyik csapat, jött a másik; folyamatosan vonultak fel a hátország csapatai, de le is telepedtek, mert Vecsésnél megállt a front. Budapest ostroma folyt.

Egyszer, valamikor január elején, egy orosz trénszekér állt meg a ház előtt. Édesapám Laci öcsémmel – négyéves volt – az udvaron havat söpört, amikor a szekérről egy orosz tiszt szállt le, és kiabált: „igyi szuda!” Ezeket a szavakat már akkor nagyon is értettük.

Édesapám odament, és látta, hogy a tiszt azt magyarázza, hogy a félig eltört fédert egy darab kötéllel segítsen megkötözni. Apám nézte, majd kézzel- lábbal próbálta elmagyarázni, hogy azzal nem mennek semmire, de majd ő hoz erősebb kötelet. Így is tett: az istállóból kivitt egy láncot – állatok már úgysem voltak, régen elvitték az összes lovat, marhát – és azzal segített megerősíteni a fédert.

Közben az öcsémnek magyarázta: „Látod, Lacikám, így jó lesz, így már nem fog összeroppanni a szekér.” Mikor készen voltak, az orosz tiszt egyszer csak magyarul megszólalt, és megköszönte a segítséget.

– Hát te tudsz magyarul? – kérdezte apám.
– Hát persze – válaszolta a tiszt.

Édesapám közben látta, hogy a szekéren lisztet szállítanak. Arra gondolt, hogy megkéri a tisztet, adjon egy kis lisztet. Elmondta, hogy Üllőről vagyunk idetelepítve, és a családnak nincs ennivalója. Mire a tiszt azt válaszolta, hogy ebből nem ad, de ő a kakucsi malom parancsnoka, amely már működik: menjen el oda apám, és kap lisztet.

Íratott apámmal egy bumácskát, kb. ezzel a tartalommal:

„Ennek az embernek, aki ezt az iratot átadja, egy zsák lisztet szolgáltassanak ki. Partizán Nikolaj, kapitány.”

Édesapám másnap egy szánkóval elment Kakucsra – 3–4 km –, és meg is kapta a lisztet. Azt mondta is nekünk: „Mindig úgy beszéljetek, hogy soha sem tudhatjátok, ki érti a szavatokat.”

És megkezdődött az új világ

A II. világháború végső szakaszában, amikor már a szovjet csapatok Magyarországon Budapestet is elfoglalták, 1945 januárjában családommal vissza tudtunk költözni Üllőre, ahonnan előző novemberben az egész lakosságot kitelepítették Budapest ostromára készülve. A házunkba ugyan nem tudtunk beköltözni, mert romos állapotban volt, hanem szüleim a telken lévő kisebb házat – lakás és istálló – rendbe tudták annyira hozni, hogy ott lakhattunk.

A községben erre az időre már nagyon sokan visszaköltöztek és megindult az újjá szervezése az életnek, közigazgatásnak. Megalakultak a községi tanács, a pártok, közintézmények.  Édesapám is bekapcsolódott a közéletbe is, megválasztották a Szociáldemokrata Párt községi szervezete elnökének, részt vett a tanácsüléseken is.

A templommal szemben egy lakóház lett a községháza, a rendőrség pedig Lengyel doktor házában rendezkedett be. A rendőrkapitány és a rendőrök Pestről jöttek, egy üllői volt csak közöttük, ismerős lakatos.

A községi tanács sűrűn ülésezett. Egy áprilisi napon, nagypéntek volt, a tanácsülésen édesapám megkérdezte a rendőrkapitányt, hogy igaz-e, hogy a pincében embereket tartanak fogva, pl. a volt jegyzőt. Édesapámat erről titokban értesítette valaki. Természetesen a kapitány kijelentette, hogy erről szó sincs és hívta édesapámat, hogy menjen vele és személyesen győződjön meg róla. Apám így is tett, amikor azonban belépett a kapitánnyal a szobába, az  egyik rendőr nekiesett és leütötte. Ezután  őt is bedobták a pincébe. Mi meg csak vártuk haza, de nem jött. Sötétedés után jött aztán egy asszony, a kertjük vége közös volt a rendőrség kertjével és elmondta édesanyámnak, hogy apám ott van a pincében.

Nagyon kétségbe estünk. Édesanyám másnap reggel elment a kommunista párttitkárhoz segítséget kérni, aki egy sánta szabó volt és édesapám támogatta őt, amikor illegalitásban volt. Sajnos nem volt otthon, a vidéket járta, szervezték a pártot. Húsvét-hétfőn jött haza, a háziasszonya megmondta neki, hogy anyám keresi. Odajött hozzánk, és amikor megtudta, hogy mi történt édesapámmal azonnal ment a rendőrségre és kiszabadította édesapámat és a többi foglyot is kiengedték. Ki tudja mi történt volna, ha ő nem lép közbe.

A szomszéd faluban, Gyömrőn szintén lecsukták a falu volt vezetőit, a járás többi falujából is összegyűjtöttek embereket, kegyetlenül megkínozták és sokukat kivégezték. Persze a „Párt” később önkényeskedésnek nyilvánította ezeket a cselekedeteket, mondván nem párt utasítás volt. Erről a megrendítő önkényuralomról, következményeiről részletesen lehet olvasni a Félelembe zárt múlt című műben. ( Palasik Mária: Politikai gyilkosságok Gyömrőn és környékén 1945-ben.)

Édesapám a Rendőrségről testi- és lelki betegként jött haza. Egy pár nap múlva beállított hozzánk az a rendőr, aki részt vett apám bántalmazásában. Azt mondta, hogy bocsánatot jött kérni. Édesapám azt mondta neki: Megbocsátok, de nem felejtem el, amit tettél.

Édesapám hála Istennek elég hamar felépült és nekilátott rendbe hozni a családi házunkat, ami ugyan nem volt egyszerű, abban az időben nem lehetett kapni a szükséges anyagokat, csak nagy nehézségek árán. De elég hamar sikerült és a nyár folyamán már beköltöztünk a házunkba, Nagymama is elfoglalhatta a saját szobáját, mi gyerekek is kivettük a részünket a munkából.  Az ország, a falu is éledezni kezdett, a háborúnak a békekötéssel vége lett.

A Publikakör megjelentetésében közölt két írás összevonásával, némi szerkezeti átalakításával készítette K.T.
https://publikamkk.hu/esemnyek/ezt-olvasssatok-tortenelmi-emlek/

K.T.

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék