A TOLDI CSALÁD FELEJTHETETLEN TALÁLKOZÁSA…

A filmbe illő történetünk azzal indul, hogy 1976 április 17.-én – az akkori Képes Újságban – megjelent egy különleges írás “Édesanyára várnak“ címen. Lukács Angéla cikkében leírja, hogy Zsámbékon, a csecsemő intézetben szeretetre éhes kisgyerekekkel találkozott. Ezek a gyerekek mind kiszolgáltatott helyzetben voltak, mert az édesanyjuk elhagyta őket.

Méghozzá mindannyian örökbe fogadható gyerekek, akik szomjazzák a törődést, magyarán a figyelmet és a szeretetet. Érdemes a továbbiakat is elolvasni, egy nem mindennapos kálváriát megjárt családi ügyben…

Nos, Taksonyban egy házaspár – elolvasva a bevezetőben említett cikket – egy életre szóló nagy döntést hozott. Mivel hosszú idő után sem születik gyermekük, elhatározzák, hogy örökbe fogadnak egy fiút. Lukács Angéla cikke és az intézetben készített fotók érzelmileg megérintik őket. Felveszik a kapcsolatot az intézménnyel és ellátogatnak Zsámbékra. A személyes találkozás új irányt is hoz életükben. Itt találkoznak Brigitta főszereplőnkkel, aki az újságban is szerepelt és fotó is készült róla. A férj kiválasztja a kislányt, hogy örökbe fogadják…

Ezzel elindul a hivatalos jogi procedúra, miszerint környezettanulmány és a vér szerinti szülők felkeresése következett. A hivatalos jegyzőkönyvben leírták, hogy a család rossz körülmények között él. Pontosabban: a család koszos és hiányos bútorzatú tanácsi lakásban él, öt kiskorú gyermekkel. Az örökbefogadást engedélyező, lemondó nyilatkozatot nem írják alá. Brigittát a csecsemőotthonban nem látogatták, a kapcsolatot nem keresték vele. Mindezek ellenére a lemondó nyilatkozatot nem írják alá. A szentendrei Gyámügyi hivatal mégis úgy dönt, hogy Brigittát hivatalosan örökbe fogadhatja Kreisz Erzsébet és Kreisz Mátyás. Vagyis 1976 szeptemberében Taksonyba vihetik Brigittát, ahol új otthont és családot nyújthatnak neki. Az örökbefogadás határozatában leírják, hogy a vér szerinti szülők beleegyezése, lemondó nyilatkozata és az örökbeadhatási határozat aláírása nélkül történt a jogerőre emelés – s utólagosan fogják a szülők aláírását pótolni.

Ez egy fontos momentum, ami a későbbiekben még nagyon sokat elmond a történetről. Brigitta az első évet újdonsült anyukájával tölti otthon, hogy érzelmi kötődés alakuljon ki köztük. Majd óvodába megy, ahol az anyukája is dolgozik – méghozzá dajkaként. Lassan telnek az évek és minden rendben megy: hősünk elkezdi az iskolát, ahol jól érzi magát, csak egy bizonyos napig… Már az általános iskola 4. osztályába jár, amikor az egyik osztálytársa a szemébe mondja, hogy mit hallott az egyik lánytól. “Intézetis vagy” -mondta. Ez nem jelentett semmit, mivel nem tudta értelmezni pontosan a kifejezést. Egyszerűen kinevette a barátnőjét és nem is fogta fel igazán a jelentőséget, amíg haza nem ért. Otthon aztán elmondta az anyukájának, hogy mit mondtak róla. Ez volt az a pillanat, amikor minden összeomlott benne, mint egy kártyavár. Anyukája bevallotta, hogy ez igaz, tehát őt magukhoz vették és nem a vér szerinti szülei nevelik. Sírásba fordult az apja, sírásba az anyja és kimentek a szobából. Brigitta csak állt és értetlenül, zavartan nézett utánuk. Nem kapott igazi magyarázatot, ahogy egy ölelést sem. Semmilyen vigasztalást, sőt együttérzést sem nyújtottak neki. Ott maradt az utolsó mondattal, amit az anyja mondott neki: “Nem az az igazi anya aki megszüli, hanem az aki felneveli a gyereket!” Ezek a szavak visszhangzottak sokáig Brigitta fejében és a csalódás érzése uralta a szívét. Nem voltak magyarázatok, a téma tabu volt! Nem lehetett róla kérdezni, mert elzárkóztak tőle. Nagyon rövid tőmondatok csak évek múlva hangoztak el az anyjától. Majd később Brigitta apja hosszú betegség után meghalt, így érthetően nagy ürességet érzett és mély fájdalmat, mivel az apjával szoros volt a kapcsolata. Tőle kapta meg azt a szeretetet, amire mindig annyira vágyott. Apja halála után még mindig a kérdésekre akart választ kapni. Kutatni kezdett a szekrényekben, ha az anyja távol volt. És végre rátalált egy gondosan összerakott papírkötegre és egy újságra, amiben ő szerepelt. Az eltelt idő megaláztatásai – amit kapott az osztálytársaktól, az ismerősök fura megjegyzései és a fájdalom, amit a magány okozott – egyszer csak mind kitört belőle és szét tépte az újságot. A papírokat képtelen volt végig olvasni. Túlságosan feldúlt és ideges volt. Talán évek is elteltek, amíg újra a kezébe vette ezt a nehéz csomagot és olvasni kezdte az élete történetét.

Most már több információval és papírokkal a kezében elhatározza,hogy felkeresi a szüleit. De nem tudja hogyan is fogjon hozzá. A Polgármesteri Hivatal gyámügyéhez fordul azzal a kérdéssel, hogy miként lehetne elkezdeni a kutatást. Ott azt tanácsolják neki, hogy a Vöröskereszttel próbáljon kapcsolatba lépni. A Vöröskeresztnél nem jár sikerrel. Már évek teltek el, miközben az anyja is tragikus hirtelenséggel meghalt. Teljesen egyedül és segítség nélkül maradt a kérdéseivel. Az élete ugyan már új fordulatot vett, merthogy férjhez ment és gyereke született. Így hát elengedi a múltat és a jelenben próbál élni. A gyermeke nevelése sok időt és energiát igényel, nincs másra szüksége, csak kislánya mosolyára: 15 év telik el úgy, hogy vissza-vissza térnek a sötét árnyak a múltból és lelki fájdalmat okoznak neki.

Csupán megjegyezzük: nincs arra magyarázat, hogy az emberek miért gonoszak. Miért bélyegzik meg azokat, akik ilyen helyzetben vannak ?! Senki nem kéri az életet és senki nem tudja befolyásolni azt, hogy hova szülessen. Mégis a gonosz nyelvek nem nyughatnak! Sok fájdalmat okozva!! Lezárult egy viharossá vált házasság, másfél évtized után egy lelkileg-testileg meggyötört emberré vált Brigitta. Feladta a harcot és a reményt. Mindig arra vágyott, hogy elfogadják és szeressék. Sajnos ez nem így sikerült, hiszen élete tele volt csalódással és küzdelemmel. Aztán egy nap, mint derült égből a napsugár… Egy ismerős férfi bukkant fel, akivel kölcsönös volt a vonzalom. Egy új élet köszöntött be: új kapcsolat, új környezet és új ország.

Feri akkor már hosszú éveket töltött Németországban, így természetes volt, hogy a közös életüket ott kezdjék el. Nehéz döntés volt ez Brigittának, mert még soha nem hagyta el az otthonát. Sok külső tényező is arra sarkallta, hogy bármilyen nehéz is az elválás Magyarországtól és a megszokott környezettől, meg kell tennie ezt a lépést. Az első pár év tele volt nehézséggel, de azért meg állta a helyét. Sikerült rövid időn belül munkát találnia és közben tanulta a német nyelvet is. Anno Németországban a nagyon kedvelt “Vermisst (Eltűnt)” című műsort nézte minden csütörtök este. Itt olyan emberek szerepeltek, akik elveszett családtagjukat keresték. Megható volt, amikor hosszú évek után újra látták egymást, elveszettnek hitt családtagok. Minden csütörtök este Brigitta végigsírta az adást és sóhajtozva azt mondogatta magában: “Bárcsak megtalálnák a családomat.”

Szerelmével többször beszéltek erről. Érdekes módon csak vele beszélgetett részletesen minden vágyáról, félelméről és fájdalmáról. Feri felvetette azt a megoldást, hogy az RTL csatornával vegye fel a kapcsolatot Brigitta. Nagy esélye lenne annak, hogy megtalálják a családot. De Brigitta nem akart a Tv-ben szerepelni, ezért egy másik lehetőséget tanácsolt barátja. Utazzanak el Magyarországra és menjenek el a szentendrei gyámügyi hivatalba, ahol a papírok egy részét végül is kiadták. Így aztán Brigitta félelemmel tele és némi fásultsággal az elmúlt évekkel a háta mögött, igent mondott és hazautaztak. A hivatalt felkeresve az ügyintéző hölgy arról biztosította Brigittát, hogy jó helyre jött. Ilyen ügyekkel foglalkozik és minden rendelkezésre álló papírral a kezében belekezd a kutatásba. Egy hatalmas kő esett le Brigitta szívéről. Tudta, hogy végre történni fog valami, persze a félelem még mindig benne volt. Mi van, ha nem kíváncsiak rám? Mi van akkor ha csalódni fogok? – kérdezgette magában. Az iratok elolvasása után ugyanis szent meggyőződése az volt, hogy őt eldobták, nem kellett a szüleinek.

Hetek teltek el a megbízás óta, és az ügyintéző hölgy csak nem jelentkezik. Csendes várakozás volt, kétellyel teli. Ám egy nap beköszöntött a csoda. Vasárnap reggel volt, a kávéját kortyolgatva a Facebook oldalát nézegette Brigitta, amikor ismerősnek jelölték be. A nevet olvasva hidegrázás futott végig a testén. Visszaigazolta a felkérést és abban a pillanatban már üzenete érkezett az új ismerőstől. A húga talált rá. Pár perccel később újabb és újabb emberek jelezték a felkérést. Már 5-6 emberrel levelezett egyszerre. Úr isten, mi van itt?! – gondolhatta. A család rátalált Brigittára, ugyanis ők is keresték elveszett testvérüket. Hihetetlen gyorsasággal özönlöttek a levelek és alig győzte megválaszolni mindet. Letaglózó esemény volt! Szinte a semmiből felbukkantak a testvérei. Nemrégiben volt Szentendrén és indította el az eljárást, most pedig személyesen beszél a testvéreivel. Fantasztikus élmény volt. Már estbe hajlott az idő, de még nem evett/ivott, csak sorra a testvéreket hívta telefonon és mindenkivel beszélt. Egy hét telt el így sok-sok beszélgetéssel és libabőrös – hidegrázós pillanatokkal.

Brigitta tudta, hogy vannak testvérei, de hogy ennyi, azaz nyolc, azt nem. Mind lány, és csupán csak egy a bátyus, akire mindig is vágyott. A lényeg: egyszer csak eljött a nagy pillanat!!! Hihetetlen szeretettel fogadták őt a testvérei. A boldogság örömkönnyei voltak az arcokon. Kivétel nélkül mindenki nagy örömmel fogadta az elveszett lánytestvért és elmesélték az élete első két hónapját, ami meghatározta a későbbi 43 évét. Nevezetesen: a család Csobánkán élt egy nagyon kicsi öreg vályogházban. Egyszer egy éjjel arra riadtak, hogy rájuk szakadt a tető. Hatalmas káosz és korom volt mindenütt. A kiérkező mentő az öt kiskorú gyermeket elszállította a kórházba kivizsgálásra. Pár nap után a három nagyobbik gyereket (Marit, Sárit és Gyuszit) kiengedték a kórházból. Szerencsére nem esett bajuk. Az egy éves Melindát és a két hónapos Brigittát benn tartották még megfigyelésre a kórházban.

Néhány nap elteltével az apa, Toldi Ferenc szeretné meglátogatni a két kislányt, ők azonban már nincsenek ott. Az apát nyugtatják, hogy nincs semmi baj. Melindát elvitték, de jó helyen van viszont Brigittáról nem adnak felvilágosítást. Az apa tehát abban a tudatban megy haza, hogy Melindát elvitték valahova, Brigittát pedig még biztosan vizsgálják. Csakhogy ekkor már mindkét gyermek intézetben volt. Melindát Pomázra, Brigittát Zsámbékra vitték és nem akarnak információt kiadni egyik gyerekről sem. Ezek után a gyerekeket elrabolták a kórházból, de a szülők semmilyen lemondó nyilatkozatot nem tettek. Az anya kétségbeesetten sír. Tudja, hogy neki semmi esélye a lányait megtalálni, mivel analfabéta és a magyar nyelvet is csak törve beszéli. Ebben a helyzetben még inkább furcsa, hogy hogyan tudták a lányokat elvinni tőlük, hiszen az anya nem tud írni, az apa pedig semmilyen papírt nem írt alá. Ezzel megkezdődött az apa harca a lányaiért. Csak ő képes Budapestre utazni és érdeklődni.

Bárhová is ment, mindenhol elutasították és továbbküldték, menjen Fótra hátha ott vannak! De minden hiába, a lányokat nem találja. Talán már egy év is eltelik, amikor végre elmondják az igazat Melinda hollétéről. Pomázra vitték a szomszédos településre. Mindvégig csak pár kilométer választotta el a lányától. Felveszi a kapcsolatot a pomázi Intézettel és végre a feleségével, Bertával meglátogathatják. Hónapok telnek el, rendszeresen mennek Melindához és alig várják hogy végre haza vihessék. De szomorúság is ül az örömben, mivel Brigittáról semmi hír. Teljes titoktartás övezi a sorsát. Hová vitték, nem tudni. Hiába a sok utánajárásnak, az apa nem találja.

Hihetetlen, de mégis igaz! A hatalom bármit megtehet. Lemondó nyilatkozat nélkül örökbe adtak egy kislányt, akit minden ok nélkül elraboltak a családjától. Az apa, Toldi Ferenc, hosszú évekig kereste a lányát. Mindez alatt Brigitta vágyott arra, hogy testvére legyen, főleg egy báty, aki megvédi őt. Az élet fintora, hogy csak mintegy ötven kilométerre voltak egymástól. Az anya az évek alatt még négy gyermeknek ad életet. Megszületik Erzsi, Ida, Vera és Ibolya. Toldi Ferenc közben szívinfarktusban meghal és a család lelkileg megroppan. Berta egyedül marad a nyolc gyermekkel. Az idősebb gyerekek segítenek a mindennapi gondok megoldásában. Telnek az évek és immár felnőtt fejjel – családot alapítva – élnek a Toldi testvérek. Azonban sötét felhők gyülekeznek a család felett. Tragikus hirtelenséggel meghal Sári, aki a család szíve és lelke. Mindenki rajongva szerette, ám egy perc alatt vége lesz a földi angyal életének. A mentősök több mint egy órán át próbálták újraéleszteni, de hiába. Fiatalon, élete teljében a földre szállt angyal visszarepül az egekbe, ahonnan küldték. Sári halála hatalmas megrázkódtatás volt mindenkinek. A család mély gyászba borul.

Természetesen Gyuszit is nagyon megrázza a haláleset. Ezért úgy dönt, hogy feleségével Gyöngyivel, folytatják a kutatást Brigitta után. Elmennek Zsámbékra is, ahonnan durván elzavarják őket. Gyuszi és Gyöngyi egy idő után feladják a keresést. Már családot alapítottak, van 2 fiúk és 1 lányuk, akit Gina Brigittának neveztek el a hugi után. Ez vitathatatlanul mindent elmond arról a szeretetről, ami Gyuszi szívében élt a kishúga iránt. Az igazi Brigitta főszereplőnk reménytelennek érzi a családja felkutatását és már többször lemondott a családról. Nem is sejti, hogy a testvérei is kutatják és keresik őt.

Az ezredforduló előtti esztendőben (1999-ben) meghal az anya, Berta. Azt gondolhatnánk, hogy ennyi tragédia után a Toldi család szétesik és szétrepülnek a testvérek. Szerencsére nem így történt. A legidősebb testvér (Mari) tartja össze a családot, méghozzá Gyusziék, Gyöngyi családszeretetének köszönhetően. Mari egy határozott és egyenes jellem, olyan mintha ő lenne az anya. Mondhatni elszálltak a vágyak és remények arra vonatkozóan, hogy kiteljesedjen a család Brigittával. Ám egy forró nyári nap levél érkezik Csobánkára a gyámügytől. Első látásra azt gondolják, hogy Toldi Ferencnek, Gyuszi fiának érkezett. De Gyöngyi jobban belemélyed a sorokba, újra és újra olvasva a levelet rájön, hogy ez a már elhunyt apósának jött. Egy leány gyermek miatt hívatják a hivatalba. A gyermek neve Brigitta. Ekkor döbben rá, hogy az elveszett kishúg keresi a családot! Azonnal telefonál a Gyámügyi Hivatalba és beszél az ügyintézővel. Megerősítést kap az ügyintézőtől: igen, Brigitta 43 év után keresi a családot.

Ami a legfontosabb hír: 2017 augusztus 9.-én találkoznak először a Gyámügyi Hivatal udvarán a testvérek. Brigitta gyomra remeg, folyik róla a víz az izgalom miatt. Szerencsére a Facebook-on keresztül már sokat beszélgettek és ismerik egymást. Így aztán már messziről felismeri egymást Mari és Brigitta. Sietős, de gyenge remegő léptekkel közeledik Brigitta a nővéréhez. Itt most nem kellenek a szavak, nincs szükség rájuk. Össze ölelkezve sírnak egymás vállán. Pár perc erős szorítás és őszinte mély hála és szeretet. Ezek a pillanatok egy életre szólnak. Ez kellett mindkettejüknek, hogy végre átölelhessék egymást. Majd lágyan kibontva egymás karjait beszélgetésbe kezdenek, úgy mintha csak tegnap váltak volna el egymástól és most folytatják a témát. Természetesen, görcsök nélkül folyt a párbeszéd. Aztán egy villámcsapásnyi energia csípte meg Brigitta hátát. Megfordult és a közeledő bátyját pillantotta meg. Ösztönösen futásnak eredt és azt a pár métert széttárt karokkal, boldogan és mosolyogva tette meg. Végre átölelheti azt, akire gyerekkora óta úgy vágyott. Itt van végre az egyetlen bátyó, akit mindenki szeret. Hát persze, hogy a nyakába ugrott és örülten szorítva, ölelve puszilgatták egymást – hihetetlen boldogság ragyoghatott az arcukon. Sorra érkeztek a többi testvérek és csüngtek egymáson, sírtak és nevettek egyszerre. Végre beteljesült egy régen várt csoda.

Brigitta életét gyökeresen megváltoztatta a család. Hazavitték Csobánkára és mindenki körülötte zsongott, eljöttek az unokatestvérek is. A hétvégét ünnepléssel folytatták és egy pazar nagy bulit csaptak. Brigitta végre otthon volt az övéi között. A szeretet szinte kézzel tapintható volt. Mindenki ölelgette, puszilgatta Brigittát.

Epilógus gyanánt: nem számít, hogy honnan jön valaki, milyen szegénységből és környezetből. Mindent ki lehet bírni, ha az embernek van családja, akik szeretik és megértik. Ez volt az az űr, amit Brigitta éveken át érzett. Most, hogy már nincs egyedül és megtalálta az övéit, minden a helyére került. A lelke végre megbékélt. Köszönet ezért a szépséges Gyöngyinek, aki nem hagyta kisiklani a történetet még az elején. Na és persze a legaktívabb rábeszélőnek, Ferinek, aki nem hagyta Brigitta álmait rémálommá válni. Beteljesítette azt, amit csak remélni mert 43 éven át…

Lejegyezte: Szalay Attila

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék