A távol: távolabb, s a közel: közelebb

A közelmúltban figyeltünk fel – egy háromkötetes életműve kapcsán – Kerner Mariann költőre, akinek a gondolatai változatlanul figyelemre méltóak. Ezúttal eredeti formában adjuk közre tanulságos és értékes bölcsességeit, rendhagyó módon megfeledkezve médiumunk szerkesztési elveiről…

Idősgondozó koromban két dolgot tanultam meg a búcsúzóktól, ami sejtszintig belém égett, és alapköve a mai hit és értékrendszeremnek. Az egyik, hogy vallási felfogástól függetlenül, ebben a fizikai köntösben levő életünk véges, törékeny. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, mikor ér bennünket utol az utolsó pillanat. Ahogy azt sem, milyen körülmények között történik. Senki számára nincsen garancia, hogy fájdalommentesen, békésen huny el, és előtte lesz lehetősége elbúcsúzni mindazoktól, akiket szeret. S hogy ez mikor következik be: huszonnyolc, harmincöt, vagy nyolcvan évesen szintén nem tudjuk.

Bárhogy is történik a születés és a halál közötti kapun való átmenetel szemvillanásként hat. Éppen ezért a közötte levő idő az, ami nem csak determinál bennünket, hanem a rendelkezésünkre áll, hogy betölthessük azt a szerepet, amit lelkünk vállalt. Na ezért nem szabad felesleges körökbe bocsátkozni, árnyékszerepeket gyakorolva siratni, ami sosem jött el, pazarolni meg nem értettségre, eltékozolni az embertelennel.

A másik fontos lecke, amit szintén haldoklók ágyánál értettem meg, az, az, hogy mindegy aranyszegélyű-e az ágy, ikeás e mellette a bútor, van e a garázsban ferrari, hogy magister fekszik e benne, vagy favágó…mert higgyétek el…azon az ágyon embernek nincs hatalma.

Mindegy, hogy köztiszteletnek örvendett e, elismerték e különféle rangokkal, van e appartman hálózata Cipruson, hányszor utazta körbe a Földet. Egy dolog számít csupán: hogy ott, azokban az órákban van e, aki megfogja a kezét.


Hát én ennek a két dolognak a tükrében élem az életem. Meglehet olaszosan. S néha idegesítően hisztisen, vagy infantilisan, vagy szentimentálisan- tudom is én milyen jelzőket lehetne rám sütni. Nem érdekel. Az érdekel, hogy amiben vagyok, az érdemel e annyit, hogy neki szenteljem az időmet, mert minden olyanból, ahol azt érzem elpazarlom, kiugrok. Nem mondom, hogy könnyen, de biztosan ki. És az sem érdekel, hogy az otthonomat különféle tárgyakat bálványozva tegyem fényűzőbbé. Sőt, a tárgyak sem érdekelnek. Ahogy az emberi kapcsolataimban sem maradok szemernyit sem a méltatlanban, az értéken túliban. Meglehetősen sok találkozás, és búcsúzás övezi így napjaim, s gyanítom, hogy lehetne mindezt higgadtabban, megfontoltabban, elfogadóbban is tenni.

Azt hiszem azért vagyok ilyen szertelen, mert ha egyszer eljön az az óra, nem akarom azt énekelni, „hogy élnünk kellett volna még”.

Hát élek. A hepékkel, a hupákkal együtt, ezer fokon, rohanva, kúszva, esedezve, vágyva, mindazért ami Élet.

A félelmetes, hogy annyi minden volt nagyon közel…s az közelebb jött…és mindaz, ami meg távoli volt, úgy tűnt el a messzeségben, mintha sose lett volna vele dolgom.

Sz.A.

tabs-top
More in Kultúra
A legendák földjén

Bokor Balázs önmagában is kuriózum. Kész regény az élete. 4 évtizedet átölelő diplomáciai és protokoll munkásságának köszönhetően, olyan térségekben is...

Close