„A sportban nincs megállás…”

Bizonyára/remélhetőleg közérdeklődésre tarthat számot magazinunk nyugdíjas főszerkesztőjének hitvallása egyfajta példaértékű életvitelével, ráadásul a nonprofit médiumunk 3. évtizedében működve. Dr. Szalay Attila története nem klasszikus sportkarrier, hanem egy kettős élet egyensúlya: szellemi munka és fizikai aktivitás egymás mellett, egymást erősítve. Személye sokaknak az újságírás világából lehet ismerős csaknem négy évtizedes ebbéli foglalatosságával, ám vannak akik egy másik oldalát is jól ismerik: a rendszeresen sportoló, különböző versenyeken (nevezetesen sí, tenisz és vitorlás) induló nyugdíjast, aki a mozgást nem csak kikapcsolódásként, hanem életformaként kezeli. A vele készült portréinterjúban erről a kettősségről, a sportról és a szemléletről beszélgetünk…

– Attila, te azon ritka sportújságírók közé tartozol, akik nemcsak a pálya széléről figyelik az eseményeket, hanem aktív részesei is annak. Ha választanod kellene: a toll vagy a teniszütő van többet a kezedben manapság?

– Nehéz kérdés, mert nálam a kettő kiegészíti egymást. Az írás már közel négy évtizede a hivatásom, de a sport az a „üzemanyag”, ami remélhetőleg frissen tartja az elmémet. Talán a teniszütő mostanában többet van nálam (a múlt héten például minden nap), hiszen a nyugdíjas korosztályban már az állóképességért meg kell dolgozni a salakon. A tenisz nálam nem egy hirtelen döntés volt, hanem lassú „rákapcsolódás”. Fiatalabb koromban is érdekelt a sport, de igazán csupán nyugdíjasként lett rendszeres része az életemnek. Nem azért, hogy profi legyek, hanem mert hiányzott valami, ami fizikailag és mentálisan is teljesen leköt. A tenisz pont ilyen. Ott nincs mellébeszélés: a pályán minden azonnal kiderül.

– Ha már a korosztályt említetted: párosban elérted a világranglista 30. helyét. Mi a titka annak, hogy valaki hetven felett is ilyen szinten pörögjön a nemzetközi mezőnyben?

– Nincs nagy titok, csak a fegyelem és a játék szeretete fontos. A szenior tenisz egy külön világ. Az ember már nem bizonyítani akar, hanem játszani. Persze mindenki versenyez, mindenki nyerni szeretne, de közben sokkal több benne az emberi oldal. Ismerjük egymást a magyar Szenior Tenisz Szövetség (SZTSZ) tagjaként, beszélgetünk meccsek után, nincs az a feszültség, ami inkább a profi sportot jellemzi. Itt elsődlegesen az a kérdés, hogy „mit tudtál ma kihozni magadból”.

Az ITF Masters Tour világa egyszerre kőkemény verseny és egy nagy baráti társaság. Amikor a Körmöczy Zsuzsa emlékversenyen (a világ legrangosabb fedett pályás szenior tenisz találkozója) a pályára lépek, nem a koromra gondolok, hanem a következő szervára. A 30. hely persze ugyan büszkeség, de a legnagyobb győzelem az, hogy még mindig ott vagyok a háló közelében. Egyébként pedig ez csak egyszeri statisztika volt 2023-ban a Nadal fővédnökségével zajlott Mallorcai versenynek köszönhetően (ez pedig a világ legnagyobbja a szabadban), jelenleg még a legjobb százban sem vagyok. Ugyanis a nemzetközi megmérettetéseken sokkal többet kellene indulni avagy áldozni a szinten tartásig. Ráadásul gyakran szembesülök azzal, hogy mennyi a hiányosságom az amúgy is gyenge tudásom okán – s ez nem álszerénység, hanem az igazság!

Egyébként nem úgy tekintek ezekre, mint „karriereredményekre”, de több hazai szenior tornán sikerült érmeket szereznem, de inkább párosban. A páros játékot újabban megszerettem, mert ott a partnerrel együtt kell gondolkodni, s nem csak egyéni teljesítmény van. Jut eszembe, hogy a sportújságírók éves megmérettetésén azért (a 60 pluszos kategóriában) az utóbbi 3 esztendőben már (Pécsett, Gyulán és Dunaszerdahelyen) sikerült az aranyérem, viszont az idén Lakitelken a rossz időjárás miatt törölték a meghirdetett versenyt. Természetesen jövőre Hévízen újra szeretnék majd a dobogó legmagasabb fokán landolni.

– Evezzünk át a hóra. Zirc és a Bakony neve összeforrt veled, sőt, Pro Urbe emlékérmet is kaptál a városodban. Mesélj kicsit a Zirc-Dudari Bányász SE-s évekről!

– Az egy hőskorszak volt a rendszerváltás előtt! Akkoriban még nem a mesterséges hó és a négy évszakos pályák domináltak, hanem a lelkesedés. Sikerült egy jó közösséget kovácsolnunk Tamási László barátom jóvoltából (aki sajnálatosan már fentről tekint reánk), merthogy ő volt a szakmai érdem alapítója – ahonnan magyar válogatott versenyzők kerültek ki. Én csak a sífutók szakosztályvezetője voltam mintegy fél évtizedig. Nekem is szívügyem volt, hogy a síelés ne csak a kiváltságosok sportja legyen, hanem a környékbeli ifjak is megismerjék ezt a szabadságot. A Pro Urbe díj pedig nemcsak nekem szólt, hanem a Családomnak is, akik támogattak és hittek abban, hogy a Bakony fővárosában van értelme patriótaként élni. Csupán megjegyzem, a laudációmban ez a legkisebb értéknek számított az elismerés/kitűntetés indoklásában.

A síelés nálam mostanság más kategória, de a versenyzést azért itt is nyugdíjasként volt alkalmam kipróbálni. Sőt, tucatnyi éremmel is büszkélkedhetnék, de amire e sportágban életemben csak egyszer volt bátorságom: szintén nyugdíjasként Tirolban sikeredett egyszer 100 km/óra felett siklanom – méghozzá carving léccel, ami elsődlegesen szlalomozásra alkalmas. Ami a lényeg: mikor felmész a hegyre és lecsúszol, ott nincs taktika, s nincs ellenfél – csak te vagy és a pálya. Ez az a sport, ami amúgy teljesen kitisztítja a fejet. Megjegyzem mindkettő sportágat nagyon szeretem, de más miatt. A teniszben benne van a kihívás, a küzdés és a folyamatos önellenőrzés. A síelésben pedig a szabadság. A kettő együtt ad egyensúlyt – ha csak az egyiket űzhetném, hiányérzetem lenne.

-Tudom, hogy az életedet kíséri a 3-as szám, ezért röviden a vitorlázásról is emlékezzünk meg!

– A szerencsés véletlennek – s a nagyhajós vitorlás jogosítványomnak – köszönhetően immáron háromszor indulhattam a Fehér szalagon (ez a fél Balaton megkerülése mintegy hetven kilométerrel) a Wossala teammel, nevezetesen az Olimpikon Gyurival és világbajnok fiával negyedmagammal a Cirkáló hajóosztályban. Először ezüstérem , másodjára egészségi okból feladásra kényszerültünk, s harmadjára megnyertük – amellyel a Balatoni Futár Magazin címlapjára is kerültünk egy viharos fotóval.

– Hogyan fér össze az újságírás és a rendszeres sportolás?

Sokan azt gondolnák, hogy ezek egymás rovására mennek, pedig nálam inkább kiegészítik egymást. Az újságírás szellemi munka, sok ülés, gondolkodás és elemzés. A sport ennek az ellentéte: mozgás, test és reakció. Ha egyik sincs rendben, a másik is nehezebb. A teniszben a verseny, a síelésben a szabadság jelenik meg — és a kettő között ott van egy ember, aki nem választani akar, hanem mindkettőt élni.

– Tudomásom szerint a rendszerváltásig dolgoztál napilaposként gazdaságpolitikai rovatban, ám az óta újságíróként évtizedek óta írtál és írsz jelenleg más témákban is – többek között a rekreációról. Szerinted változott a magyarok hozzáállása a sporthoz az évek alatt?

– Szerintem szerencsére sokat. Ma már nem néznek furcsán, ha valaki akár nyolcvan felett is aktívan sportol. A rekreáció lényege pont ez: nem a rekordok hajszolása, hanem az életminőség javítása. Én a cikkeimben is ezt próbálom átadni – legyen az egy alpesi síkupa, hazai vitorlásverseny vagy szenior torna. S a lényeg, hogy mozduljunk ki otthonunkból.

-Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a családban nemcsak te vagy a lelkes amatőr sportbarát. Az egyetlen unokáddal (Mauro – akár világbajnok fekve nyomásban) mennyire vagy szigorú nagypapa?

– Nem kell szigorúnak lennem, Mauroban megvan az a belső tűz és kitartás, ami szerintem alapfeltétele a sikernek. Természetesen nagyon büszke vagyok rá, hogy 18 évesen már 210 kg birtokosa. Viszont sokan aggódunk érte a veszélyek miatt, mivel túlzott áldozatokat hoz a céljai ismeretében. Már írtam róla a 3. évtizedét élő magazinunkban, amelynek lényege szerint az egyik szemem azért sír…

– Mi a következő cél? Van még olyan verseny vagy hegycsúcs, amit mindenképpen be akarsz pipálni?

– A cél mindig a következő labdamenet. A teniszben azért szeretnék fejlődni, s amíg a térdeim engedik, ott leszek télen a hegyekben is – méghozzá a megszokott tradicionális szezon bérlettel. Az írásban pedig szeretnék még sok olyan történetet elmesélni, ami másokat is motivál: soha nem késő elkezdeni, és soha nem kell abbahagyni.

– Mit üzennél azoknak, akik felnőttként kezdenének sportolni?

Azt, hogy ne azt nézzék, mikor kezdték, hanem azt, hogy élvezik-e. A sport nem életkorhoz kötött dolog. Nem kell versenyzőnek lenni ahhoz, hogy valaki sportoló legyen. Elég, ha rendszeresen mozog, és közben jól érzi magát…

dr. Kölcsei Tamás

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék