A Magyar rekord 8201méter

Utálatos, de rendkívül változatos és kellőképpen rázós utazás végén az expedíció 18. napján az 5680 méteres előretolt táborban találta magát a tizennégy magyar és két osztrák hegymászó. Olasz, francia, spanyol, lengyel, svájci hegymászók némi szánalommal, de megértő kedvességgel fogadták a – kellemetlen időjárásban mintegy 20 km megtétele után az elbruszi magasság (5642 m) okozta – kimerültség nyomait magán viselő csapatot. Három nappal később, magunkat klimatizáltnak tudva, nyolcan elindultunk az egyes tábor kiépítésére.

A várakozásnak megfelelően kellemetlen, kő moréna mező várt ránk az út kezdeti szakaszán. Majd a Gyabrák gleccserből kiemelkedő jéghegy tüskék (penitentes) csodálatos világának fotogén varázsa csalogatta elő fényképezőgépinket. Az egyes tábor meghódításához végül egy 35-38 fokos, kavicsbányához hasonló omladék lejtőn keresztül kellett leküzdeni magunkat. Egy kis tereprendezés után máris 6350 méteren loboghatott a szélben a négy szerény másolatú, Salewa sátor.

Négy nappal később – egy alaptábori lemenet után – innen indultunk el bevenni a kettes tábort. Hullámok és meredek felszökések jellemezték ezt a szakaszt, és két helyen is élvezhettük a beépített fix kötél áldásos biztonságát. Jég alagútnak vagy jég ablaknak nevezhető természeti remekmű várt ránk félúton, gondoskodva arról, hogy a levegő után kapkodó hegymászó nyomós indokkal meg-meg állhasson fotografálni. Később Szendrő Szabolcsnak sikerült itt maradandót alkotni. Így hét nappal az előretolt alaptáborba érkezésünk után öten: Várkonyi, Csikós, Vörös Cinó, Koncz Ákos és e sorok írója 6950 méteren felépítette a kettes tábort.

A tiszta idő és a nagyszerű panoráma lehetővé tette a Sisa-Pangma (első magyar 8000-es) látványát. Ez segített figyelmünket elvonni testi problémánkról. Majd egy kikerülhetetlen, de csak az agyunknak megmagyarázható újbóli alaptábori lemenet után egy héttel, majdnem hasonló összeállításban – Koncz Ákos helyett Tóth Csabával – ismét a kettes táborban rotyogtattuk főzőinket. Közben kémleltük az eget és azt az egy nyomot, melyet direkt esésvonalnak taposott ki két spanyol alpinista. A mintegy 7500 méter magasságban elhelyezett sátruk volt – eddig – a magassági csúcs ebben a szezonban. Tekintve, hogy már három–négy expedíció is visszafordult „dolga végezetlenül”, mert sok volt a hó és kevés a kitartás, az akarat. De vajon elég lesz-e a miénk?

Egy felderítő nap után szeptember 29-én „a hatok” elindultak a hármas tábor felé. A folyamatosan ég felé görbülő, fújt, havas felmenet váltott vezetés mellett is sokat kivett belőlünk. A széles, meredek hólejtő egyszeriben egy culoárá szűkült. Mégis „beleszerettünk” az előttünk álló szikla tövében lévő helybe. Annak ellenére, hogy nem látszott optimális terepnek a sátorozáshoz mégis ez lett a hármas tábor. A cca 40–45 fokos hólejtőn kitartó jégcsákányozás és hólapátolás után a sátorhely nagyobb részét vízszintessé igyekeztük formálni. A sátornak csak egy kis része lógott ki a levegőbe, és azt jó szívvel Tóth Csabinak ajánlottam fel alvás céljából. 30-án öten indultunk a csúcs felé. Konyi (Várkonyi László) Csíkos Józsi, Tóth Csabi és én, „önbiztosítással”. Megfontolt lendülettel mintegy másfél óra után érkeztünk a második sziklaterasz alá. Kevés vita után és néhány kin-keserves és felesleges kerülő után jobbra tartva találtunk egy 55–60 fokos lejtésű (meredekségű) feljutási lehetőséget.

Valahol a hó alatt itt biztos pihen egy fixkötél, amely segítségünkre lehetne, ha nem a sok hó alatt bujkálna. Újra egy szélesebb és kevésbé meredek lejtőre kerültünk.

Ezt a hómezőt kellemetlen, alattomos, fújt hó borította. Tán éppen ezért idétlenül egyensúlyozgattunk, hogy a lépés ne szakadjon be. A már-már sikeres, bíztatónak tűnő lépesek is kevés sikerrel jártak, mert az utolsó lépésnél, éppen az ellépés pillanatában, térdig süllyedünk, és mire a lábunkat keservesen kihúztuk a hó alól, a másik lábunk még mélyebbre süllyedt. Reménytelenné váló helyzetünket a felerősödő szél nem támogatta. Az első csúcskísérletről, a naplóban írt soraim így vallanak:

„7900 méter körül topogunk, a sor elején váltjuk egymást, mert a lépések hol térd alá süllyednek, hol megtartanak. Megállunk. Erőnk és hitünk is fogyóban. Csabi elindul jobbra fel egy gerinc felé, majd visszakiabál: itt jobban tart a hó. Utána megyek. Azonban a többiek; Konyi, Józsi és Cinó lassan megfordulnak, és lefele kezdenek lépegetni, ők már döntöttek. Picit rövidítettek a Csaba által megtett íven, igaz, így meredekebb az út a gerinchez. Egy nehéz lépés okoz problémát. Az egyik hágóvasamat berúgom a kemény, fújt hóba, a jégcsákánnyal felhúzom magam, de szemből egy széllökés visszabillent. Újra próbálkozom, a hó és a jégkristályok ebben a helyzetben akadálytalanul jutnak a mellemhez és a hátamhoz, ez egy kicsit megzavart és kapkodok. Sikerült kicsúsznom. Szerencsém van, észnél vagyok, és a jég csákánnyal időben megállítom magam (nyúlt a kezem vagy két három centimétert). Az újbóli kísérletnél már ügyesebb vagyok, sikerült fellépnem a felszökés tetejére. Tovább megyek felfelé, itt jobbak a lépések. De a szél… nem, ez inkább vihar. Csaba ott áll és gondolkodik, várunk, keressük egymás pillantását. Nem tudom mennyi idő telt el, de a sorsunkat meghatározó döntést kell meghozni!

Nagyon közel vagyunk a csúcshoz, de a viharos szél úgy felkavarta a havat, hogy szinte alig látunk. Lesz-e vajon erőnk még egyszer ide feljutni? Közben a veszélyt mérlegelve a kétéves kislányom arcocskája tűnik elő. Kicsit feljebb megyünk, 8000 méteren lehetünk, de a szél tovább erősödik, helyzetünk egyre reménytelenebb. Ha felfele megyünk, nem biztos, hogy saját lábunkon jövünk vissza, ha lefele megyünk, nem biztos, hogy még egyszer képesek leszünk ezt az utat idáig megtenni. Egy újabb, az eddigieknél erősebb széllökés segített a döntésben. Mikor Csaba feje úgy mozdult, ahogy a szél a havat hordta, vízszintesen, az azt jelentette, ő is lemondott.” Szomorúan, de egészségesen és nagyon fáradtan érkeztünk vissza a hármas táborba. Tóth Csabi, Csikós Józsi, Várkonyi Laci még lementek a kettes táborba, ők már ott éjszakáztak. Így mi ketten, Vörös Lacival élvezhettük a háromszemélyes North Land sátor kényelmét. Bezzeg az előző éjjel négyünknek, egyszerre kellett fordulni. Másnap, október elsején ismét lefele, le, egészen az alaptáborig, ami nagyon-nagyon messze van. Ugyanis a hármas magashegyi táborból az ismételt kísérlet esélytelen lenne. Már az egyes tábor alatt a Gyabrak glecser mellett dülöngélek egymagamban az alaptábor irányába, a jelző zászlókat kutatva. És nicsak ismerősök, bátor hegymászókkal hoz össze a kiszámíthatatlan sors. Koncz Ákossal és Straub Józsival. Ők a csapat érdekében a benzinkészlet feltöltésért a kínai alaptáborba sétáltak le (oda-vissza kb 50 km). Viszont a 4700 méteren lévő „oxigéndús” levegőtől, erőtől duzzadva most „rohannak” az egyes tábor felé. A bátor, de engedetlen legények (a csapatvezető, dr. Nagy Sándor ellenkezése ellenére) támadják a hegyet, és nem alaptalan önbizalommal kísérleteznek. Mégis, tán valójában rajtuk kívül, senki nem hisz igazán sikerükben. Iszonyú állapotban érkeztem az alaptáborba. A folyadékadósságomra jellemző, hogy mintegy 3,5–4 liter LÉ elfogyasztása sem késztetett arra, hogy éjjel a sátorból pisilés okán távoznom kelljen. Igaz, ezzel megspóroltam a + 36 fokos hálózsákból a kinti -25 Celsius fokos hőmérséklet különbség megtapasztalásának élményét. Október 2-án és 3-án Ákosékat lestük távcsöveinkkel. Mindig későn indultak, és nagyon lassan haladtak. A rádiózások alkalmával mégis az derült ki, hogy a fáradtságnál csak a hitük nagyobb. Harmadikán este egy kis csapat összeállítási vita pezsdítette a lassan süllyedő pulzusunkat. A hármas táborban lévő sátor öt helye meghatározta az újrainduló csapat létszámát is. Dr. Nagy Sándor csapatvezető ki akart pöckölni az öt fő közül (koromra való tekintettel), de aztán Kertész Zoli és Tóth Csabi határozottan kiálltak mellettem, emlékezve, hogy nehéz helyzetekben, miként tapostam nyomot ott, elől. Végül is az eredménytelen fúrási kísérlet után így a már csúcs közelében járt öt fő készülődhetett – ugyan kissé nehézkesen – 4-én délelőtt ismét a HEGY felé. Közben Ákosékat kémleltük, és nyugtatólag hatott, hogy hajnalban a kettes táborból induló Reinhardt Wlasich-csal kiegészülve indultak a csúcs felé. Mi nehezen indultunk el, a nem különösen nehéz zsákokkal. Nagy nehézségeket okozott minden egyes lépés. Kínosan ügyelnem kellett arra, hogy nyújtott lábakkal csontra terhelve lépkedjek, mert attól tartottam, elernyedt izmaim miatt összecsuklanak a lábaim. Mint később kiderült, ez nem egyéni probléma volt. A magnézium és vas hiánya jelentkezett. (Ezek nehezen épülnek be a szervezetbe, tablettákkal.) Az egyes magashegyi táborba feljutva izgatottan vártuk a rádióhíreket, mert innen nem volt rálátásunk a hegyre. Aztán az alaptáborból jött a nagyszerű hír, az osztrákkal együtt, a két magyar feljutott a CHO- OYU 8201 méteres csúcsára. Koncz Ákos és Straub József sikere azt jelentette, már nem jöttünk hiába. Megszületett az új rekord, az új csúcs.(8201 méter) Izgatottan aludtunk, és az éjjel többször is kémleltük a Tejút csodálatos csillaghalmazát. A másnap reggel sem indult könnyen. A hármas táborhoz való feljutás az egyik legnehezebb szakasz. A négy óra harminc perces felmeneti idő mégis gyorsabb volt az előző két kísérletnél. Viszont még hátra volt a hó alatt lévő sátraink kiásása. Ehhez már az utolsó energiaegységek mozgósítására is szükség volt. Hangulatunkat a csúcs mászók érkezése alakította forróvá. Meglehetősen meghatódtunk, és némi irigységgel tekintettünk reájuk. Néztünk a csúcs felé, ahol ők már jártak. Jó nekik, érthetően nagyon fáradtak és nagyon boldogok voltak. Szűk kis sátrunk a levegőbe kilógó része miatt, valójában csak egy teknő volt, melyben vagy Csaba, vagy én tudtam aludni. Mégis mintha az izomrostocskák érezték volna a helyzetünket, a pillanatok fontosságát, az idő visszafordíthatatlanságát. Ugyan éjjel gyakran felébredtünk, mert erősen fújt a szél, éreztem, éreztük, hogy ez lehet a legnagyobb ellenfelünk. Reggelre javult az idő, de a szűk sátorban az öltözködés közben nyakamba hulló – leheletünkből képződő – vastag jégréteg, határozottan ébresztő hatású volt. Csupán egy fél menetre való kísérletre volt időnk, mögöttünk már készülődött a Szendrő Szabi, Nagy Sanyi és Decsi Pista hármas. Akár sikerül a csúcsmászás, akár nem, a hármas tábort át kell adnunk az ő részükre! Váratlan „anyagcsere” kellemetlenségek akadályoztak abban, hogy reggel együtt induljak a többiekkel, majd nagy sietségemben pihekabát nélkül startoltam el a – 25 Celsius fokban. Ezért hamar lehűltem. Főleg a kezem fázott. Gyakran megálltam dörzsölni, hogy ne legyen olyan csúnya fekete, mint amilyeneket már láttunk lent az alaptáborban másoknál. Ez időigényes, de mégis szükséges volt. Végül csak feljutottam a második sziklaterasz fölé. Végre felvettem a pehelykabátomat. Erre már azért is nagy szükség volt, mert a szél ismét felerősödött. Felmelegedve új lendülettel beértem előbb Csabát és nem sokkal később Cinót is. Az egyre laposodó fennsíkon jól haladtunk. Végül felértünk a plató szélére, itt már a gondolataim szétszóródtak, csak mentem, mentünk előre és alig-alig felfelé. Csak előre néztem és jól láttam, hogy Konyi már Csikós Józsi mellett áll. Odaértem hozzájuk és látom, hogy nem tudok tovább felfelé menni, mert fent állunk a csúcson. Életélmény. Érzem, hogy ehhez fogható, hasonló már nem is történhet velem az életemben (azért, szerencsére picit tévedtem). Mégis – nekem 52 évesen – úgy éreztem, hogy ez szinte egy olimpiai aranyérmet jelentett. Perceken belül együtt állunk fenn a CHO-OYU csúcsán, a szikrázó napsütésben öten;- Csikós József, Vörös László, Tóth Csaba, Várkonyi László, Pajor István a tőlünk 28 kilométerre és 680 méterrel magasabban levő, földünk legmagasabb pontja a Mount Everest, azaz a Csomolungma, valamint a Lhotse és a Nuptse grandiozus kolosszusai között. Fotózkodunk és megesszük a csúcs csokit. Ez a félóra ott fenn biztos, hogy amíg tudatunk ép, nem felejtjük. Lefele megyünk, mögöttem Csaba jön, óvja lépéseimet, és erre szükség is van. Tökéletesen érzem, átérzem, miért szoktak lefele hibázni. Nagyon kell figyelni, ugyanis kétszer már nem lehet hibázni. Két óra alatt leértünk a hármas táborba, ahová Szabolcsék már be is költöztek. Csapatvezetőnk, dr. Nagy Sándor az „élvágóktól” kötelezően elvárt csúcs teljesítést szerényen köszöntötte, majd az elkövetkezendő feladatokra hívta fel a figyelmünket. Mi sok szerencsét és jó időt kívántunk, majd tovább totyogtunk lefele a kettes tábor felé.
Meglehetősen kimerülve érkeztünk a kettes táborba, és ez érthető is. A mai teljesítményűnk: 7500 méterről 8200-ra és 8200-ról 7000-re. Úgy rémlik, Csaba főzött valamit, azt hiszem azt meg is ettük, de ez nem biztos. Az éjszaka nyugtalanul telt, az élmények vihara elkergette az álomba merülést. Persze nem csak ezért kerültünk elnyűt állapotban az egyes táborba. A hátralévő szakasz kevesebb vitális veszélyt, de annál több fizikai igénybevételt tartogatott a számunkra. Az egyes táborból leszállítandó saját és közös felszerelések együttes súlya elérte a 30 kilogrammot. Az elmúlt napok terhelése okán ez igénybe vette az utolsó fizikai „erőmorzsák” felhasználását is. 20–30 méterenként meg kellett állnom, pihenni, ezért a másfél órás út négy órát vett igénybe. A hátizsáktól való megszabadulás élményének megfogalmazására ezúttal nem vállalkozom. Közben, Szendrő Szabi, Nagy Sanyi, Decsi Pista a heggyel, a széllel és a hideggel küszködött. Fodor Tibi 8100 méternél a csúcs alól fordult vissza, de így is súlyosnak tűnő fagyási sérüléseket szenvedett. A többiek az erős szélben is feljutottak. Nagy Sanyi és Szendrő Szabi szemfenék bevérzés miatt látászavarokkal küszködött. Az időjárás nem fogadta őket kegyeibe. Így történhetett, hogy Decsi Pista nem éppen pille súlyú 16 mm-es kameráját ugyan felcipelte a csúcsra, de az befagyott. Nem csak az ő forgatása hiúsult meg, hanem Szabolcs sokakat elkápráztató kamerája is zárva maradt. Ezért csúcs fotó hiányában kellett elhagyniuk a HEGYET.

Az alaptáborból távcsővel figyeltük őket és aggódva láttuk, hogy a lefelé tartók közül egy valaki rossz irányba, veszélyes helyre jutott. Kiderült, hogy Szabolcs az. A többiek gyorsabbak voltak lefelé, és ő az ismert kiegészítő felszerelésével (bal lábán térd alatti protézisével) és látászavarával magára maradt. Decsi Pista nyújtott fantasztikusat. Visszament, megtalálta és az átmenetileg látásképtelen, teljesen kimerült Szabolcsot lementette a hármas táborig. Decsi Pistának ez a kockázatot vállaló, mentőakciója az expedíció egyik jelentős extra teljesítménye. Velük együtt a 14 magyar résztvevőből tízen feljutottak a CHO-OYU 8201 méteres csúcsára.

A hegy a történetének fennállása óta ilyen „le- és felrohanást” még nem szenvedett el. A hetedik nemzet a magyar, amely ekkora létszámot tudott delegálni erre a csúcsra. Dicséret illeti a kitűnő csapatot és vezetőjét is, aki a válogatást végezte. Dr Hábenczius Karcsi, Balogh Géza 7400 méterig jutottak. Kertész Zoli újabb kísérletét az egyre szigorúbb időjárás hiúsította meg. Október 11-én az egész csapat újra együtt szürcsölte teáját az előretolt alaptáborban, 5700 méteren. Kereken 30 napot töltöttünk ebben a magasságban, illetve e felett. Október 12-én a csapat elindult a Gyabrak gleccser mentén a kínai alaptábor felé a 25 kilométeres séta végén. Az elnyűtt hegymászók a mindig szigorú arcú kínai összekötő tiszt orcájára is mosolyt tudtak varázsolni megjelenésünkkel. Az alaptáborban a felerősödő szél havat hordott. A szemünknek oly kedves gyér zöldet így ismét eltakarta a visszatérő himalájai tél. A szürkületben a csapat a széllel és az alaptábori sátorral dacolt. Azért, gyakorlott mozdulatokkal a cirkusz nevű sátor ismét állt. Igaz, még az otthontól nagyon messze. Mégis ezen az estén a didergő alpinistákat már nem csak a hálózsák melegítette, szárnyaló gondolataik már otthon jártak, és az értük szorítókat ölelték. A képzeletbeli találkozás izgalma a legmelegebb hálózsáknál is jobban fűtött. Hazautazáskor a csapat kettévált Tingriben. Egyik fele Nepálon, Indián, Szovjetunión keresztül október hó 29-én érkezett Ferihegyre, míg a csapat másik fele Tibeten, Kínán, Szovjetunión keresztül november 12-én érkezett haza. A hazautazás talán még több megpróbáltatással járt, mint a kiutazás. Azonban úgy gondolom, hogy akik a csúcsra törnek, azoknak ezt is vállalniuk kell.

Pajor István
(írás a 1991-es Hegymászóból)

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék