A BATÁTA NEM BURGONYA

 „Brazíliában a „batata-doce” úgyszólván mindenhol megterem, elég egy – két indát a földbe dugni, magától szalad tovább. A hatalmas gumók olyan felületesen nőnek, hogy ki sem kell ásni azokat. Elég lehajolni értük” olvashatjuk Lénard Sándor, Völgy a világ végén című, 1973-ban megjelent könyvében.

Lénard Sándor nevét és munkáit a „Balfi áldozat” Szerb Antal író, műfordító özvegyének köszönhetjük, tudtuk meg az 1984. július 8-án Rapcsányi Lászlóval folytatott rádió beszélgetésből. Szerb Antalné fedezte fel, hogy Alexander Lenard 1967-ben megjelent, Braziliáról szóló könyvét nem németből fordították, hanem magyar szerző Lénard Sándor, nagyon szép választékos magyar nyelven megírt munkája.

Lénard Sándor (1910 Budapest – 1972 Brazília) 8 éves korában hagyta el Magyarországot, orvosi diplomáját Bécsben szerezte, majd 1938-ban az Ausztriát ért Anschluss után, egy kis kofferrel vágott neki a világnak, pénz nélkül, hiányos nyelvtudással. Sokáig Olaszországban tengődött nagyon szegényen. Könyvtárba ment melegedni, olvasni, nyelvet tanulni, szótár is volt ott elég. Ha fizettek érte fordított, ha még nem ismerte a nyelvet, gyorsan megtanulta. Vacsoráért zongorázott, amíg orvosi végzettségét nem fogadták el, vérnyomást mért, injekciót adott be. Később a Római Magyar Akadémia orvosa lett. Olaszországban német nyelven, „Orgenbüchlein” címen megjelent verseskönyvét a magyar származású, Amerigo Tot illusztrálta 10 linóleum-metszettel.

Rómában 15 évig élt, azután a történelem tovább sodorta Amerikába. Az USA-ban Nyugat Virginia fővárosában Charleston Egyetemén latint és görög nyelvet tanított. Később Braziliában, Santa Catarina Államban telepedett le.  A Sao Pauloban fél évig tartó Bach – kvíz versenyen jelentős összeget nyert, és a pénzből az őserdőben 8 holdas birtokot, házat, patikát és egy pianínót vásárolt Paphalogia templomának. A Donna Irma faluban az indio őslakosok és a német telepesek befogadták, ott élt haláláig.

Akkor már magyaron kívül 12 nyelvet beszélt, néhányat anyanyelvi szinten, de a magyart sem felejtette el, haláláig olvasott, írt, levelezett – több mint ezer levelet írt – az anyanyelvén. Lomb Kató, „Bábeli harmónia” című 1988-ban megjelent könyvében felvette a soknyelvű „poliglottok” közé.

Könyveit nem fordította le, hanem megírta magyarul, azután, olaszul, németül, majd angolul, figyelembe véve a nemzeti és nyelvi sajátosságokat. Orvosként gyógyított, az egyetlen patika tulajdonosaként gyógyszerész volt, zongoristaként játszott a templomban. Hogy a nyelv-zseni orvos miért foglalkozott a növényekkel? Azért, mert azt tartotta „gyógyítani növényekkel, nem szavakkal: Herbis non verbis.” „A Ráktérítőtől délre örök a tavasz, amit az ember elvet, az ki is kel, és terem. A batáta úgyszólván mindenhol megterem” olvassuk Lénard könyvében. A batáta kúszónövény, gumói a talajfelszín közelében fejlődő hajtásgyökerek megvastagodásából fejlődnek. Az évente egy növényen fejlődő gumók általában orsó alakúak. Az egy tőről leszedett 8 – 10 gumó között fél-, egy- két, jó talajon 2-3 kilós is lehet.

Az Északi féltekén, azonban a batáta nehezen alkalmazkodik a mérsékelt éghajlathoz, termesztése nagy odafigyelést követel.

A batáta (Ipomaea batatas) a szulák-félékhez (Convolvulaceae) tartozik, nem rokona a csucsorfélékhez (Solanaceae) tartozó burgonyának (Solanum tuberosum). A burgonyának amúgy is nagyon sok neve van használatban, ezért jó lenne, ha a termesztők, az értékesítők, a piaci árusítók és a háziasszonyok is az „édes burgonya” névről áttérnének a magyarul is könnyen kiejthető, ragozható batáta névre. Hiszen a két növény környezeti igénye, termesztése és a gumó feldolgozása is eltér egymástól.

A batáta a magyar ízlésnek köretként megfelel, ha pürét készítenek belőle. A kicsit édeskés íz miatt zsíros, olajos elkészítéshez nem való. A fehér húsú fajta főzve vagy sütve köretként, a rózsaszín és narancssárga belű változata édesebb, süteményekhez, felfújtakhoz használható.  Az interneten ma már, sok receptet találhatunk. Hazánkban télen elfagy, ezért tavasszal kell dugványozni. A dugvány készítés, dugványozás és a termesztés kidolgozott technológiáját – kiskerti, és nagyobb családi gazdaságban alkalmazható módszerét – kisfilmeken ismerhetjük meg. Érdemes kipróbálni.

A kereskedelem nem ismer határokat ezért a batáta és burgonya mellé hamarosan felsorakozik a manióka (Manihot esculenta) más névencassava, – de Lénard könyvében következetesen botokudul nyelven aipi-nek nevezett – trópusokról származó növény, amit gyökér megvastagodása miatt összetéveszthetünk a batátával. Nagyon értékes, keményítőtartalma miatt batátához és burgonyához hasonlóan hasznosítható. Nem rokona sem a batátának, sem a burgonyának, mert a kutyatejfélék (Euphorbiaceae) családjába tartozik. Aki a hasonlóságot, a rokonságot keresi a három, csak a piacon összetéveszthető növény között, annak elmondható, hogy mind a három faj zárvatermő, kétszikű növény, de 3 különböző rendbe, és természetesen más-más családba tartoznak! Nevezzük őket ennek megfelelően más-más néven.  

A batáta és a manióka melegebb és nedvesebb hőmérsékletet igényel, ezért termesztésük a trópusi őserdő övezetben alakult ki. A manióka fás szárú, örökzöld, egylaki cserje. Magassága 1–2, de legfeljebb 3 méteres. A rizs, cukor és a kukorica után a legjelentősebb energiaforrás. Lénárd szerint sokat kell „kapinálni” (kapálni), mert a gyorsan nővő páfrány hamar elnyomja. Aki nem „kapinál” az ne is egyen aipit. A Donna Irma völgyben a kenyeret elsősorban az „aipi”-ből, vagyis maniókából készített lisztből sütik, domboldalba vájt kemencékben. Az előkészítése nagy odafigyelést igényel, mert a megvastagodott gyökér héja mérgező cianidot tartalmaz, ezért mindenképpen meg kell hámozni.

Dél – Amerikában nem jelentős a burgonya termesztése, sem a fogyasztása, sem a tudományos kutatása. Sokkal inkább kedvelik a gond nélkül bőventermő, batátát és maniókát. A manióka hazai termesztéséről még nincs tudomásom, de hamarosan várható megjelenése, terjedése esetleg növényházakban.

Lénard Sándor soha nem tért haza. Braziliában volt otthon. Életéről „Egy nap a láthatatlan házban” című könyvében számolt be. Első mondata: „Jó helyen vagyok. Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből.” Halála előtt azt kérte, hogy a kertjében temessék el. Otthon volt: „Királyságom határait a növények jelzik. Lenn a tengerparton banánok integetnek széles leveleikkel, óriási szívalakú virágaikkal, feljebb kávécserje, a folyó mellett világoszöld dohánylevél, azután egyszerre sötét méregzöldbe fordul a Teremtő ecsetje, ez már az aipi.”

Dr. Véghelyi Klára

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék