Ítéletidő – regényben és valóságban

Amikor a könyv életre kel… és majdnem elvérzik 

Napjainkban egyre többen próbálkoznak regényírással. Számos értékes művet ismerhetünk, amelyek az új lehetőségek révén váltak ismertté, gyakran nemzetközi szinten is. Ám a sikert nem adják könnyen: sok jó munka elveszett a kiadói labirintusok és a félreértések miatt. Ez a cikk személyes tapasztalataimat mutatja be – nem elrettentésként, hanem figyelmeztetésként, hogy az író tudatosan és felkészülten lépjen a kiadás útjára. 

Amikor tollat ragadtam, nem fiatalos ábrándok vezéreltek, hanem az évtizedek alatt felgyűlt tudás, megfigyelés és kötelességérzet. Hamarosan hetvennyolc éves leszek; mérnöki végzettségem, mérnök-közgazdászi doktori címem és több évtizedes műszaki újságírói-szerkesztői tapasztalatom megtanított arra, hogy a tények tisztelete és a közérthető megfogalmazás nem csupán szakmai erény, hanem az igazság szolgálatára való elköteleződés. Ebből a meggyőződésből született meg ez a könyv: nem divatot követni akartam, hanem nyomot hagyni – egy tiszta, pontos és emberi tanúságtételt adni arról, miként élték meg az eseményeket azok, akik történelmünk nagy viharai közepette emberi sorsokat hordoztak. 

A történelem mindig is foglalkoztatott – nem csupán események soraként, hanem emberi sorsok összefonódó szövedékeként. Különösen érdekelt, hogyan omlott össze egykor dicsőséges birodalom, és miként váltak a nagypolitikai döntések emberek életének fájdalmává és reménységévé. Eredetileg nem feltétlenül ezt a konkrét történetet szántam közlésre; hamar rájöttem, hogy mindaz, amit a világról, eszmékről és emberi viselkedésről mondani akarok, e keretben találja meg leginkább a hangját – hitelesen, nyersen, ugyanakkor irodalmi érzékenységgel. 

A kézirat megírása közben azt hittem, az alkotás lesz a legnagyobb próbatétel. Keserű tapasztalat volt azonban, hogy a legnagyobb küzdelem nem a szavakkal, hanem a megjelenés útján várt rám: a kiadói gépezet bürokratikus labirintusa, a félrevezető ígéretek, a jogtalanságok és személyes sérelmek sorozata. Ez a cikk nem csupán az én történetem: keresetlen beszámoló arról, miként bánnak a szerzőkkel, akik hisznek művük értékében, és milyen erők képesek elnyomni a tisztességet. A könyvem tehát nem csupán irodalmi teljesítmény, hanem az ellenállás és a kitartás bizonysága is. 

A történetről és a kezdeti fogadtatásról 

Az Ítéletidő az orosz forradalom idején játszódó történelmi regény, amely a cári Oroszország pusztulását és az arisztokrácia hanyatlását állítja középpontba. Hitelesen eleveníti fel a forradalmi zűrzavar pillanatait, miközben izgalmas, érzelmekkel teli eseményeken keresztül vezeti végig olvasóit a szereplők sorsán. 

Főhőse, Valentyina Dobrovolszka-Seremetyeva grófnő, a cári udvar egyik ragyogó alakja, egy világ összeomlását kénytelen végignézni. Családjával együtt élethalálharcot vívnak a túlélésért. Valentyina története a szeretet, a hűség és az árulás kérdéseit tárja fel: férjében, Alekszandrben való hite megrendül, miközben egy titkos imádó, Igor, önzetlenül küzd érte. 

A regény lapjain feltárulnak a cári palota fényei és a bolsevikok támadásainak sötét árnyai, Petrográd nyomasztó éjszakái és a svájci emigráció útjai, miközben a Romanovok tragédiája is végigkíséri a történetet. Hiteles történelem, drámai pillanatok és felejthetetlen karakterek teszik az Ítéletidőt olyan művé, amely egyszerre kínál történelmi áttekintést és izgalmas olvasmányélményt. 

A visszhang sem maradt el: több cikk, interjú és szakmai vélemény méltatta a könyv értékeit, kiemelve, hogy a mű feltétlenül érdemes az olvasók elé kerülni. Minden jel arra mutatott, hogy ígéretes történet született. Ám a valóság nem követte a várakozásokat… 

A kiadás nehézségei 

A hagyományos kiadók szinte teljesen elzárkóztak az ismeretlen szerzők művei elől – hacsak nem állt mögöttük befolyásos protektor, botrány vagy aktuális társadalmi ügy. A legtöbb helyről még választ sem kaptam. Voltak, akik kerek-perec közölték, hogy kizárólag a New York-i sikerlisták élmezőnyéből fordítanak magyarra. Egyes kiadók a kézirat bekérése után megszakították a kapcsolatot. 

Hamar világossá vált: az egyetlen reális lehetőség a szerzői kiadás. Ez minden költséget a szerzőre hárít, ám a könyv valóban elkészül, és a további sorsáról, terjesztéséről, ismertségének építéséről teljes egészében az alkotónak kell gondoskodnia. Magyarországon e téren a legnagyobb szereplő a Publio, amelyet én is felkerestem, noha korábban már volt rossz tapasztalatom velük („A tamariszkuszfa árnyékában” című novellám antológiában való megjelenését nem úgy kezelték, ahogy megállapodtunk). 

Minden erőfeszítésem ellenére konkrét sérelmek sorozata következett: 

1. Szerződéskötés körülményei – A kiadó sablonját módosíthatatlannak nyilvánították, két fontos kérésemet elutasították: a kiadási folyamat fázisokra bontását és a szerződés kizárólag a magyar kiadásra vonatkozó rögzítését. Kényszerűségből aláírtam. 

2. Jogellenes impresszum és feltételek – Az impresszumoldalon a kiadó önkényesen, hozzájárulásom nélkül tüntette fel magát „Underground” néven, megszegve szerzői jogi és saját szerződésbeli pontjait. Tiltakozásomra a nyomtatás feltételéül szabott digitális aláírást kértek. 

3. Ünnepi Könyvhét – A kiadó nem biztosított példányt a standra, így saját példányaimat kellett odavinnem. Dedikációs időmben utasítottak, hogy hagyjam el az asztalt, mert „megszegtem a szabályokat”. 

4. Szerződésbontás és raktározás – A kiadó kezdeményezésére bontás történt, de a raktározási díjat nem fizették vissza. A könyv elméletileg elérhető a Rukkolán, ám gyakorlatilag nem forgalmazzák, miközben a kiadó a teljes kontrollt fenntartja, megakadályozva az értékesítést. 

Újabb erőfeszítések – a „Vesztőhely” megszületése 

A számtalan akadály ellenére nem adtam fel. A történetet átírtam, kibővítettem, irodalmilag a lehető legmagasabb szintre emeltem. Mélyreható kutatómunkát végeztem, új illusztrációk készültek, a pszichológiai és történelmi részleteket gazdagítottam. Így született meg a Vesztőhely, amely minden tekintetben túlmutat elődjén és méltó arra, hogy széles olvasóközönség elé kerüljön. 

Azonban az akadályok továbbra is fennállnak. Az átélt stressz és tehetetlenség egészségemre is rányomta bélyegét. Mindez egy nagy műgonddal elkészített, jelentős mű tényleges megjelenését hátráltatta. „Akinek ilyen barátja van, annak nincs szüksége ellenségre” – mondják, és ebben a helyzetben a mondás igaznak bizonyult. 

Összegzés és tanulságok 

Az Ítéletidő és a Vesztőhely történetei nem csupán a regény lapjain váltak drámává, hanem a kiadás körüli küzdelmekben is. Megtanultam: a könyv megírása az embert próbáló része, de a valódi próbatétel a kiadás, terjesztés és bemutatás útján vár. A kiadó és a szerző érdekei nem mindig esnek egybe; sokszor a közöny, a szabálytalanságok és a törvénytelen eszközök jelentik a legnagyobb akadályt. Az irodalmi érték önmagában nem garancia arra, hogy egy könyv méltó helyet találjon az olvasóknál. 

E tapasztalatokat azért osztom meg, mert hiszem: más, írói ambícióval rendelkező emberek számára tanulságos lehet. Ne csak a szavak és történetek világára koncentráljanak, hanem legyenek felkészülve a kiadói folyamat buktatóira, sérelmekre és csalódásokra is. 

Ha egy tanácsot adhatnék: soha ne adják fel az álmaikat, de legyenek tudatában, hogy az út hosszabb és rögösebb, mint gondolnák! A legnagyobb erőt nem a toll forgatásához kell összeszedni, hanem ahhoz, hogy a könyv valóban eljusson az olvasókhoz. 

Szabó Szilárd 

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék