Gavallér János * Ős bú*

Feslik a bőrünk s távolból,

mintha rongyosodna a föld…

bokor tövében kuporog,

reszket, remeg szarvas és őz.

 

Szélcsend van. Nyugalom. Hideg.

Ordít a farkas, a munkás,

az éhező és vén kétség

kopogtat házam ajtaján:

Nem lehet, hogy vesztes legyen,

hogy az akarat és a szív,

az ember és a szeretet

reményt vesztve örökké hív!

 

Mert kell, létezzen, egy fészek,

egy hely, ahol pihen a szél,

ahol csend van, nyugalom, rend,

ahol az ember emberként él!

 

Ha csak egy bokor tövében,

éreznem kell, akár a vad,

hogy enyém az odúfészek,

holnap értem kel fel a nap!

 

De míg húsomban a féreg,

míg hátamon mások terhe,

az odúból hajtók űznek,

és lőrésekből rám lőnek:

 

Addig a szekér a sárban,

s barom-moslékért ordítok,

bokrot írtok, amíg nyár van,

nyakig tőzsdesárban sírok:

 

Hiány hegyek nőnek bennem,

Bábel tornyok dőlnek össze,

csillag-testvéremtől várom,

öleljen át és szeressen!

 

Kalodába zár a Nyugat,

s pénzkutyája engem ugat:

Ennyi fajtámnak ősbaja,

szívemnek mély bú-sóhaja.

 

Mert kell, létezzen, egy fészek,

egy hely, ahol a szív nem fél,

ahol csend van, nyugalom, rend,

ahol az ember emberként él!

 

2012. 02. 08.

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék

Egy válasz “Gavallér János * Ős bú*”

1. Ekpafat szerint:

   2012. február 9. csütörtök - 21:50

   Valóban tanítani kellene a verseidet, kedves János!

   Válasz