Gavallér János Könyörgés
Könnyeink óceánján evez Mammon,
lebeg, mint gőz fölött a légy, nem érzi,
nem tudja, hogy míg a sóhaj sodorja
addig él: Dicsőség-hasát sütteti!
A mindennapokat élő újvilág,
víz alatt fuldokolva, mint kényszer-
rab, zsírégető káposztalevesén
tengődik, – tudatba vert szög, nyög, fészkel,
nyikorog eszmék alatt az agy, kopog
a szellem, vihart jósol az óceán,
erek, patakok, folyók visszhang-kompján
emberérzés ordít: Gyűlik a gond!
Hűs árnyékban hempergő gyermekábránd
nélkül, beton kolosszusok ablakán
könyököl az osztott idő, nincs jelen,
csak múlt és jövő, munka és bér, kéj éj,
szmog és sötét, guanós falakon lidérc.
Megszűnni látszik a tér, ahol a lét
bimbója duzzadni képes, nincs rét, erdő,
nem nyílik vadon virág, sólyom se szeli
vitorlázva át a végtelent, fertő,
szabályok kötik gúzsba a levegőt.
S Mammonvigyorral tapsoknak a fuldoklón!
Tovább? Isten! Ez úton? Nem. Nem megyünk!
Jöjjön a Négy lovas! Büntesd meg a bűnt!
Vagy légy oly könyörületes, hogy lehelj lelket,
Mindannyiónkba!
2012. 01. 26.
Egy válasz “Gavallér János Könyörgés”
Üzenet
Hirdetések
Verseidnek örök csodálója vagyok. Gratulálok és köszönöm az élményt.