Gavallér János *Egy régi történet*
Keserű a madarak éneke,
a virágok színe is szürke,
szemem sem lát az orránál előbbre,
kolomp zúg, menni, menni kell előre!
Boton lóg a csürhe nép dühe,
s botjával veri Isten a dűnét,
bujkál a titok, az emberek között,
az érzés a bűnös, az üldözött.
Hibát hibára halmoz, a sors,
vagy lelkem olvas, más dimenziót:
se lát, se hall a tett és a valóság,
csak sír, bömböl, az ember-óceán!
Vétke a létnek, hogy lehet az élet?
A teremtő nótáját húzza a szél!
Körül sem nézhet, az emberlélek,
parancsot oszt, a pillanatféreg.
Mennydörög néha az ég-ítélet,
tisztára mossa a lélekszennyest,
gyász-sírást vezényel a Sátán,
átkot oszt, elrejtett bűn az áldás.
Hozsannát zug a tömeg, érted Júdás,
s Barabásért kiált: Halljon keresztfán,
az Ember! Szeretet és jó nélkül
haljon, dolgavégezetlenül!
Az élet kiált, új és új vágyakat,
Isten széttárja karjait: Ám legyen,
akaratotok szerint! Hát legyen
a Sátán, míg éltek, veletek kegyes!
2011. 08. 16.
Egy válasz “Gavallér János *Egy régi történet*”
Üzenet
Hirdetések
Félelmetes sorok, remélem, Isten nem engedi, hogy a Sátánra bízzuk magunkat!